Szerényi Gábor: Rosszat játszani hálás

    A sors a kezemre adta a gonosz csendőrparancsnokot.
    Mit sem sejtve jött a Szabadság téren. Könnyű tavaszi szélben, laza civil öltözetben. Álruhában – naná! -, fejét valami kalózkendővel álcázta, de persze rögtön felismertem.
    Kezemet dörzsöltem. Most megvagy, barátocskám, feszítettem meg arcizmaimat trenírozásképpen.
    Embereim egykedvűen készülődtek. („Odaállítsuk a fa elé?”) Mint egy csapda hurokkötelét húzták a fűben a fekete kábelt.
    Inkább ide a tér közepére.
    Ez jár neki.
    Hadd lássák.
    Ő is látta, hogy mi várjuk.
    Jött, mintha mi sem történt volna.
    Kezet nyújtott.
    Megfogtam.
    Mondta a nevét. („Ismerlek téged” – mondtam engedékenyen.)
    És ez így is volt.
    - Te voltál Hamlet Szolnokon.
    Elámult.
    - A Paál Isti rendezésében. (Fitogtattam bemelegítésképpen emlékező képességem. Amúgy az a Shakespeare értelmezés eléggé sajátosan került színre: a címszereplő küllemében egy rusztikus, paraszti alkat volt, inkább nyers, vad figura. A kritikák között elhangzott maliciózusan, hogy ugye, Hamlet nem orosz muzsik volt, hanem: dán királyfi. A számtalan feldolgozás között – tegyük hozzá – azért volt ennél merészebb változat is. Az egyik talán a szovjet verzió, Szmoktunovszkijjal, amiben a társadalomkritika dominált, a másik pedig az Asta Nielsennel 1921-ben készült némafilm, amiben Hamlet női szereppé vált.)

    A kalózkendő alól az emlékektől elérzékenyült szempár nézett a mögöttem hadrendbe állt kicsiny csapat felé. (Semmi kétség, ez a tekintet Ványa bácsié. A csehovi derű, amin átsejlik a mélabú.)
    Nem bedőlni a szimpatikus ábrázatnak! Intettem magam szigorúan. Itt a pompás alkalom az igazságtételre, nem szabad megenyhülni.
    Azért meg kell adni a módját.
    Amíg a stáb technikailag felkészült, könnyed csevellyel fércelgettem a lüktető másodperceket. Ő, a gyakorlott szereplő inkább gyermeki pillantásokkal várt a kezdésre. Egy szakállas mackóbácsi.
    Bevezetésként felidéztem Thomas Mann egyik naplójegyzetét, mikor egy amerikai színházi előadás végén a gonoszt játszó színész kijön a többiekkel a tapsra, s mosolyogva hajlong, mintha mi sem történt volna.
    A technikus épp előtte térdelt egy nagy kerek derítőlappal, hogy egy kis plusz fénnyel tegye még világosabbá a barátságos ábrázatot. Az idillbe egy kiskutya is bevágtatott boka magasságban, leffegő fehér fülekkel a zöld fűben, de tova is nyargalt.
 Nem várhattam tovább. (A hangmérnök is szólt, hogy próbáljuk ki a mikrofonokat.)
    - Te kegyetlenül halálra kínoztad Sors Ádám, olimpiai vívóbajnokot – mondtam olyan indulatnélküli hangon, hogy magam is meglepődtem. Erre a fordulatra ő sem számított. Viszont rögtön tudta miről van szó.

    - Az úgy volt, hogy legalább nyolcszor fölvettük azt a jelenetet, amikor nekem gyomron kellett ütni azt az angol fiút. De a Koltai Sutyi kamerájában nagyon látszott, hogy csak markírozom az ütést. Maga Ralph Fiennes ragaszkodott hozzá, hogy élesben menjen a dolog, igazi professzionális színész…
    Mit mondhattam volna? A Napfény ízében az egyik legfelzaklatóbb jelenet, amikor a munkaszolgálatos férfit megalázzák. Megölésének motívuma megegyezik a történelmi ténnyel: Petschauer Attila, többszörös olimpiai bajnokot Ukrajnában magyar katonák kínozták halálra. Mert Petschauer nem akart a kor szelleméhez igazodni, zsidó létére nem akart megalázkodni. (A film e tekintetben eufemizál, a szinte krisztusi mártíriumságot felmutató jelenettel szemben a valóságban sokkal gonoszabbul történt a vívóbajnok elpusztítása: felzavarták a januári fagyban egy fára, hogy kukorékoljon, s közben slagozták rá a hideg vizet. Ilyen megalázva fosztották meg büszkeségétől és életétől a magyar sport egyik jeles alakját.)
    Rossz figurát játszani színésznek: hálás feladat. (A Tarantino féle Becstelen brigantikban egy szereplő kapott Cannes-ban fődíjat, az ádáz nácit alakító Christoph Waltz, és tényleg ő volt a legizgalmasabb karakter, számos zseniális gesztussal, mimikával, hanghordozással…)
    Kovács Lajos – mert ő játszotta a gonosz csendőrparancsnokot a Napfény ízében – megmutatta, hogy milyen hitelesen tud megjeleníteni nemcsak démonikus alakot, de rajta keresztül  a könyörtelen gyűlölködés kor- és kórképét is.

    Hát most mi lesz.
    (Nincs kérdőjel.)
    Milyen gyerekes dolog, hogy derűsen elbeszélgetünk a színésszel. Aki megízleltette velünk démoni hatalmak szuggesztivitását. Annyira, de annyira hatott a filmvászonról, hogy már a pokoli misztérium-játék részesének élhettük meg a sötét nézőtér biztonságából való dermedt bámulást.
    Kedves Lajos, de jó, hogy igaziból, civilben egy tündéri mackó vagy!
    A televíziós tudósítás – több éve – egyébként annak apropójából készült, hogy elkezdődött Fekete István Tüskevár regényének filmes adaptációja, s benne Matula szerepét ő kapta.
    A film azonban napjainkban fellelhetetlen, talán el sem készült. (A tudósítást sem találtam meg, de a forgatáson egy fotó készült emlékbe.)