Lenyűgöző navigációs képességek a hosszúszárnyú bálnáknál

Kutatók szerint a hosszúszárnyú bálnák, melyek bármely más földi emlősnél messzebb vándorolnak, mindezt rejtélyes, rendkívüli pontossággal teszik, több száz kilométeres útjuk során kevesebb, mint egy százalékkal térnek el irányuktól.

A hosszúszárnyú bálnák - Megaptera novaeangliae – rendszerint durván ötezer kilométert tesznek meg táplálkozó és szaporodó helyeik között. Nemrégiben azonban felfedeztek egy rekordállító nőstényt, mely Brazíliából Madagaszkárra jutott, az utazás legalább 9800 kilométeres volt. Ez az eddigi leghosszabb dokumentált migráció egy emlős esetén.  

Annak érdekében, hogy még többet kiderítsenek ezen figyelemreméltó vándorlásokról, a kutatók rádiós adóvevőket helyeztek el 16 bálna bőrébe vagy zsírjába, majd műholdas nyomkövetéssel figyelték őket 2003-tól 2010-ig. A 20-30 centiméteres címkéket úgy tervezték, hogy egy idő után leváljanak az állatokról.

Követték a hosszúszárnyúak migrációját az Atlanti-óceánon, Brazíliától délkeletről kiindulva, majd a csendes-óceáni Új-Kaledóniától indulva, illetve a szintén csendes-óceáni Rarotonga szigetétől nyugat-északnyugati irányba. „A brazil és új-kaledóniai bálnák egyértelműen az Egyenlítő tájékán lévő szaporodási területről tartanak a sarki övezetben elterülő táplálkozási területekig” – mondja Travis Horton, új-zélandi kutató. „A rarotongai bálnák mozgása szabálytalan és továbbra is nehéz megmagyarázni, mivel azt várnánk, hogy az állatok átlagosan dél felé tartanak a tél beköszöntével."

Az egyes bálnák legalább 200 kilométeres távolságokat tettek meg. Megdöbbentően egyenes vonalban haladtak, legtöbbjük egy vagy még kevesebb fokkal tért el az iránytól. A hosszúszárnyú, mely a legtöbb, mintegy 2232 kilométert tett meg 28 nap alatt, mindössze 0,4 fokkal tért el céljától. Máig rejtély, ezek a bálnák hogyan képesek az ilyen kivételes pontosságra. Például, az útvonaluk mentén kihelyezett bóják azt mutatták, hogy a rendkívül változékony tengeri áramlatok  képesek lennének jelentősen eltéríteni irányukat.

Az állatokról ismeretes, hogy a Föld mágneses mezejével, vagy a Nap betájolása alapján képesek hosszú távokon át tartani egy irányt. Például a tigriscápákat és rókacápákat nemrégiben megfigyelő kutatók szerint, a Föld mágneses mezejéből származó adatok lehetővé tehetik, hogy ezek a cápák betájolják magukat és messzi célpontok felé induljanak el.  

A hosszúszárnyú bálnák esetén azonban a mágneses adatok magukban nem valószínű, hogy elegendőek, mivel a bolygó mágneses mezeje igen komolyan ingadozik az egyes bálnák útvonalán, a mágneses észak néhol 12 százalékkal, máshol csak 0,5 százalékkal ingadozik útjaik során. Hasonló módon, a Nap magában nem magyarázhatná meg a bálnák sikerét. Az ugyanazon területről származó bálnáknál kimutatták, hogy hasonló cél felé haladnak annak ellenére, hogy a Napot különböző pozíciókban látják az égen, emellett a Nap hasonló pozíciói ellenére is képesek voltak eltérő célpontokat követni.

Horton szerint, bár nem észleltek egyértelmű kapcsolatot a szoláris és mágneses adatok, valamint a bálnák célpontja között, elképzelhető, hogy mind a csillagot, mind a mágneses mezőt használták a tájékozódás egyfajta csatolt rendszereként.

Az eredményeket a Biology Letters folyóiratban publikálták.