Varga Sándor Márton: Lájvízió 2 - A bukás

Mindenevő vagy, de néha torkig.  

1960-ban, egy februári estén feleséged lefekteti a gyerekeket, aztán maga is nyugovóra tér, apósod a szívével bajmolódik, ezért– filmtörténeti sorozat keretében – anyósod társaságában nézed meg Dovzsenko 1930-as némafilmjét.

– Ezt látnunk kell, Marci! Ez remekmű! Tavalyelőtt a brüsszeli tizenkettő örökrangsorában a világ tizedik legjobb filmjének választották! – lelkesedik anyósod, aki a tévé jóvoltából a mozgóképkultúra szakértőjévé kezd válni, te pedig az elmondottak alapján tudomásul veszed, hogy A föld című alkotással az ukrán-szovjet rendező beírta nevét a filmtörténetbe.

Aztán egyre kevésbé érted, minek köszönheti a film a felhajtást. Szerinted egyszerűen szörnyű. Egy ukrán faluban meggyilkolnak egy fiatal traktoristát, a temetésre elmegy az egész falu… A kommunisták és a kulákok harcának sztorija poros, neked túl nyálas is.

Anyósod is csóválja a fejét, aztán hirtelen elhatározással fölemeli a telefonkagylót, és tárcsázza a 319-325-öt, hiszen másfél éve fejből tudja az állandó nézői telefonügyelet számát.

Hogy most majd jól beolvas nekik.

Csakhogy égnek a vonalak! Arra gondoltok, ha akkora a közfölháborodás, hogy egész este foglaltat jelez a telefon, akkor le az átkos Dovzsenkóval!

Pár nappal később a filmrendezéssel is próbálkozó francia író, Carlo Rim művét, A repülő szekrényt vetítik. A tévések büszkék első saját vásárlású filmjükre, ráadásul a főszerepben egy anyósod korú belga mozisztár, Berthe Bovy és a színész-komikus-énekes Fernandel. Eredeti francia hanggal adják, no meg jól-rosszul olvasható felirattal, hogy egy öreg hölgy unokaöccsére hagyja javait, majd meghal, holtteste a szekrényben köt ki, amelyet az ifjú rokon elszállíttat…

Szünet nélkül csöng a Szabadság téri székház összes telefonja. A nézők válogatott átkokat szórnak a televíziósok fejére: vesszen Carlo Rim és bandája!

A tévések ismerkednek a bukás keserű ízével.

1962 nyarán – közvetlenül az első Ki mit tud? befejezése után – lelkesen vártok egy nagy hajcihővel beharangozott szórakoztató műsort. Az ötlet: nemzetközi Ki mit tud?-ot rendezni! Nyissunk keletre, nyissunk nyugatra, ez ám a konszolidáció, sok külföldi fiatal üdül nálunk ezekben a hetekben, itt az egész Balaton-part, konkrétan a földvári… Csak mintha avval nem számolna senki, hogy most kevesebb jelentkező közül lehet válogatni. Meg hogy a külföldiek nem szívesen vesztegetnek napokat az előkészületekre… Meg nem is fontos nekik egy idegen tévében szerepelni, hiszen a családjuk úgysem látja őket… Na, meg hogy a nyelvi nehézségek lehetetlenné teszik, hogy ütős riportok készüljenek.   

A tévések erőlködnek, ti szenvedtek. A helyszín a földvári móló, a föllépők kisebb-nagyobb vitorlásokkal, ladikokkal, vízibiciklikkel érkeznek, csak éppen nem próbálták le a mozgásokat, így aztán a műsor hol percekig áll, mert nem érkezik a várt szereplő, hol egymást akadályozzák… Az egész inkább tömeges katasztrófához hasonlít, mintsem revühöz. Mintha a háttérben még két ügyelő is a vízbe pottyanna…

Csak bámuljátok az akkori idők legnagyobb bukását. Össznemzeti indulathullám söpör végig az országon: a nézők haragját a tihanyi visszhang sem tudja elnyelni. Hiába hivatkoznak a tévések arra, hogy a tervekkel ellentétben váratlanul megváltozott a szélirány, félévnyi prémiumuk úszik el a Balaton vízében.

Két évvel később, 1964. szeptember 13-án, vasárnap délután ismét a tévé elé telepedtek, mert háromtól este fél tízig élőben közvetítik a badacsonyi szüretet! A műsort öt ország veszi át: az NDK, Csehszlovákia, Bulgária, Lengyelország és a Szovjetunió.

Elhűltök a látottakon.

A Hableány étteremben perceken át díszmagyarba bujtatott népzenészek muzsikálnak, miközben harsonák hangját halljátok. Fónay Márta és Tompa Sándor párszavas szereplése után perceken át morcosan csárdásozó párok imbolyognak a képernyőn. Táncolnak ugyan, de közben állandóan a ruhájukat, a frizurájukat igazgatják. Váratlanul egy riporter botorkál egy asztaltársasághoz, és megkérdezi:

– Hogy érzik magukat?

Valaki valami idegen nyelven mond valamit. Mire a riporter:

– Gondolhattam volna, hogy külföldiek!

Aztán még pár semmitmondó mondat, és megint a táncoló párok.

Átgondolatlan, komponálatlan, ötlettelen, koreográfiailag szegényes, koncepció nélküli műsor. Csupa kapkodás és kavarodás.

A hatvanas évek, de talán minden idők legnagyobb televíziós botránya kerekedik belőle Magyarországon. Évekig emlegetitek, ráadásul nem csak ti: idővel kabarészám is készül róla. Mindenki restelkedik az Intervízió inzertjével és szignáljával fémjelzett csetlés-botlás miatt.

– Hogy is mondja a ti Marxotok? – kérdezi fakanállal a kezében anyósod, aki egyre nagyobb jártasságra tesz szert a dialektikus materializmusban. – Valahol mintha olyasmit olvastam volna, hogy az emberiség nevetve válik meg múltjától. Ha nem is jókedvében.