Szerényi Gábor: Kinek eszik az újságíró?

            - Te kinek eszel?

            - Az Esti Hírlapnak.

            - De az nem szűnt már meg vagy húsz éve?

            - De igen, csak a híréhségem tovább él.

            Az újságírók, ál-újságírók, zsurnaliszta-imitátorok szakmailag képzettebbjei már a megnyitó beszéd előtt úgy helyezkedtek, hogy minél közelebb legyenek a svédasztalokhoz. A sajtótájékoztatóra szóló meghívók már küllemükkel sokat elárultak arról, hogy milyen minőségű ellátásra lehet számítani. („Innen látom, hogy fáradvány kis teasütemények vannak, gépkávé, meg cukros üdítők… Dühítő…”)

            - Nagy tisztelettel köszöntöm a sajtó munkatársait, és köszönöm, hogy ilyen szép számmal eljöttek.

            Ezt a fordulatot sokan használják, noha az abszurd kategóriájába tartozik, hiszen a tömegben végülis kinek és miért kellene hálásnak lenni, azért mert többedmagukkal jelentek meg? Pedig nyilván tanítják valahol ezeket a mondatokat.

            - Azért az nem korrekt, hogy ennyit várattak – morrant egy sokat próbált, idősebb figura, kit a háta mögött az újságírók úgy emlegetnek: „az a tisztességtelenségben megőszült főevő”. (Alapszabály, hogy kollégákról vagy rosszat, vagy semmit.) – Miért kell büntetni a pontosan érkezőket a késők miatt?

            Nincs jelentősége. Sem a morgásnak, sem a csúszásnak. Van, akiknek soha semmi nem elég jó. Főfoglalkozásuk a panaszkodás. Meg a potya szendvicsek minél nagyobb számban történő bekebelezése. Vigasznak az élet komiszságai ellen. Önjutalmazás. A sajtó események kiváló terepek erre.

            Egy jobb napokat látott, mindig öltönyben megjelenő idős úr szakavatottan vizslatja milyen ajándékcsomagokra lehet számítani távozáskor. (Van-e lehetőség esetleg kettő „harácsot” besuvasztani a magával hozott nagyméretű sporttáskába?)

            Mesélték, hogy volt olyan is, hogy megnagyobbított zakózsebbe nejlonbélést varrtak a nap további étkezéseivel is kalkuláló leleményes begyűjtők. (Igaz volt ez, vagy a városi legendák körébe tartozó szóbeszéd? Ki tudja?)

            Napjainkra azért a sajtótájékoztatók szervezői is felkészültebbek. Szűrnek, preventíven igyekeznek kivédeni az illetéktelenek bejutását. Névre szóló meghívókat küldenek, visszajelzést kérnek, és a fogadásnál is ellenőriznek. (A régiek közül emlékeznek még arra a sajtószékházbeli portásra, aki a levélküldeményekből mesteri kézzel válogatta ki a kecsegtető meghívókat. Kiírta a címeket, majd feleségével elegánsan kiöltözve el is mentek a sajtóeseményekre. Külön-külön, mintha nem ismernék egymást. Otthon viszont együtt örültek a dupla ajándékcsomagnak!)

            Rabolnak viszont – olykor - a sajtótájékoztató szervezői, előadói.

            Időt.

            Amit kinyomtatva átadnak a sajtóanyagban, esetleg már korábban el is küldték, azt teljesen fölösleges elmondani. Pláne fölolvasni.

            (Feltételezhető, hogy a meghívottak nem analfabéták.)

            A még postán érkező, papíralapú invitálásoknál a jószemű gyakorlottak nem csak a tér-idő koordinátákat, az esemény témáját vizsgálják, meg a neveket. A nyomtatvány minősége, a megtervezettség eleganciája, a választékos betűtípus finoman sugallja, hogy mire lehet számítani a helyszínen.

            Egy nevezetes eset volt, amikor egy egzotikus, fejlődő ország nagykövetsége meghirdette, hogy exkluzív albumot mutatnak be rózsadombi rezidenciájukon a sajtó tisztelt képviselőinek. (Utána állófogadás, R. S. V. P. Vagyis: „Répondez Si’l Vous Plait”, tehát a protokoll szerint franciául kérnek visszajelzést.)

            Csodálatos! („Merveilleux!”- csakhogy adekvát legyen a reagálás.)

            - Én ebben a borítékban lazacos, kaviáros szendvicseket látok – tartotta a fény felé az elegáns, vízjeles, diósgyőri bordázott chamois papírt egy sokat megélt sajtómunkás. – De – szimatolta a cirádás bélyeget a címzés fölött, - lehet valami egzotikus gasztronómiai kaland is…

            A nagykövetség meglepően kicsi udvarán a budapesti lapok, médiumok főszerkesztői rendkívül magas számarányban képviselték szakmájukat. Az arcok udvariasan zártak voltak, a szemekből itt-ott a ragadozókra jellemző mohó fények villantak.

            Mint megannyi prédára éhes vad.

            Az előjelek rosszat sejttettek.

            A kitett asztalokon apró száraz teasütemények kövületei mutatkoztak, igaz, legalább négyféle ízesítésben. (A vaníliás tereferék halmain sötét árnyat vetett a műanyag kávéadagoló banalitása.) Volt, aki oldalsó ajtók felé lesett. Hátha ott lapulnak a mámorító különlegességekkel bőségesen megrakott nagy ezüsttálak.

            Sokat kellett várni.

            Nem baj.

            A vadász is „ül hosszú méla lesben.”

            A nagykövet - kopaszodó, kövérkés, aranykeretes szemüvege mögül rendületlenül mosolygó kicsi ember – úgy érezte ennyi embernek rengeteget illik beszélnie.

            Sajnos nem tudta, hogyha több oldalnyi felolvasást tart, akkor a már leszerepelt lapot nem tesszük a kezünkben tartott papírok aljára.

            Így ugyanis nem fogy a paksaméta, nem lehet látni, hogy mennyi van még hátra.

            Az újságírók idegei érzékenyek.

            Olyan volt, mintha legalább két hétig tartott volna annak a gazdag kulturális múlttal rendelkező országnak kincseit bemutató exkluzív albumnak az ismertetése.

            Szoktak lenni ilyen eseményeken olyan renitensek, akik nem várják meg az invitálást – „és akkor most tisztelettel meghívom a sajtó jelenlévő képviselőit egy kis falatozásra, s remélem, hogy közben értékes beszélgetések alakulnak ki” -, hanem már a tájékoztató közben nekiesnek a tálakon előkészített étkeknek, amit le is öblítenek egymás után több pohárnyi innivalóval. (Van, akinek még a szeme is könnybelábad, olyan jólesik neki.)

            Itt valahogy olyan szerencsétlenül pozícionálták az asztalokat, hogy a legelszántabb rebellisek sem tudtak odasündörögni. (Mert hiába a kiábrándító kínálat, ez már pszichés ügy: kell lenni valami jutalomfalatnak.)

            Amikor végre valahára a nagykövet utáni többi beszélő is befejezte mondókáját, elhangzott a szokásos kérdés: „van-e valakinek esetleg kérdése? Tessék, parancsoljanak!”

            Szokott lenni egy-két, sőt néhány mániákus, aki úgy érzi, hogy céltalan az élete, ha nem hallatja hangját. Többnyire fölöslegesen szaporítják a szót, gyakran pedig kínos ostobaságukat is igyekeznek félreérthetetlenné tenni. (Nem törődnek azzal sem, hogy a kiéhezett társak legszívesebben bottal ütnék őket türelmetlenségükben. „Ezt minek kérdezte?” – sziszegte társának az egyik éhező, - „ez benne van a kiküldött sajtóanyagban.”)

            A kegyelemdöfés ezen alkalommal a végén jött.

            Jó, abba már beletörődtek, hogy megalázóan szánalmas, szegényes a svédasztalon a zsákmány. („Nyilván valami közeli lepukkant presszó elfekvő készletéből vették!”)

            De ott lesz majd az album.

            A csodálatos.

            A fő zsákmány.

            A trófea.

            A zsurnaliszta fájó lelkére a nemes gyógyír.

            Ingyen kapni valamit, amiért a többiek fizetnek.

            „Igen, tessék, bele lehet lapozni az albumba” – közölte az egyik szervező.

            Micsoda? Csak belelapozni?

            De hát a sajtópéldány! (Valaki úgy gondolta választékosan érzékelteti hivatása szellemiségét: „a recenziós példány!”)

            Az sajnos nincs.

            Nincs?

            „De természetesen tudunk adni egy prospektust az albumról.”

            Prospektust.

            Ez az a pont, aminél talán nincs lejjebb.

            A meghívottak szinte futólépésben hagytál el a helyszínt. („Várhatják, hogy mit és mikor írok erről!”)

            Az egyik sporttáskás még megkérdezte a mellette állót: „Nem tudom mikor és hol lesz ma az az izé, melyik is, sajttáj?”

            Hiába, az élet élni akar.