Szerényi Gábor: Amerikai rokon Pesten

            Amerikából. Édes jó Istenem, hát lehetett ezt? 1960-at írtunk, Budapesten, a VIII. kerületi Népszínház utcában. Négy évvel ’56 után, ezt ne felejtsük. Még nagyon közel volt időben, hogy a Köztársaság téren rettenetes dolgok történtek. Ezt sokan látták. Utána is szörnyű dolgok történtek. Azt nem sokan látták. És mégis sokan az utóbbit, a rejtélyes némaság mögötti iszonyatokat élték meg szorongatóbbnak. (Éppen, mert nem látták, s a sejtelem gyötrelmesebb lehet a legvadabb valóságnál is.)

            Az emberek teljes szívvel békére vágytak. Ha csak szegényen lehet megélni, akkor úgy. (És a többség szegény volt.) Csodában persze minden időben lehet reménykedni.

            A csoda ekkor – a mi családunknak – Mrs. Launer volt. Vagyis Szeréna néni. (Édesapám unokanővére.) New Yorkból érkezett, igazi amerikai állampolgár, és született magyar.

            Mint utólag előkerült levelekből kiderült, alaposan felkészítettük, hogy mire számíthat szülőhazájában. Ő ugyanis erősen aggódott, ahogy leveleiben meg is üzente, hogy a „kommunisták bármire képesek.” Válaszüzeneteinkben erősen bizonygattuk, hogy egyáltalán nem kell kelepcétől tartania, barátságos fogadtatást ígértünk a hivatalos szervek részéről, családilag pedig feltétlen rajongást. (Előbbiek tekintetében kicsit hazardíroztunk, de feltételezve, hogy kiküldött levelünket még itthon elolvassa az erre „illetékes” szerv.) Rokoni érzelmeink őszinték voltak, amihez – bevallom – némi anyagi érdek is fűződött: Szeréna néni időnként csomagot küldött, vagy IKKA utalványt, amit egy speciális boltban lehetett beváltani itthon egyébként nem kapható cikkekre, úgymint pl. extra mosópor, nyugat-német barkácskészlet, orkánkabát.

            Minden remekül ment. Elaléltunk a mi igazi amerikai rokonunktól. (Mert titokban nagyon tetszett nekünk az a távoli világ, noha „imperialisták, kardcsörtetők, kizsákmányolók és még a négereket is verik,” ahogy a korabeli Népszabadságtól a Ludas Matyi vicclapig minden médium ezt szajkózta. El is követtem egy „protokolláris műhibát”, amit egy hatéves tud csak igazán. „Én nem szeretem a kapitalistákat”, mondtam Szeréna néninek hirtelen, magam sem tudom miért. Nyilván valami leszüremkedhetett az én gyermeki világnézetembe valami abból a hivatalos agymosásból, amit a rádió és az újságok közvetítettek. (Tévé még nem volt a mi életünkben.)

            „De hát én is kapitalista vagyok” – nézett rám csodálkozva, míg én elképedten szorongattam a tőle kapott amerikai játékautót. „Engem sem szeretsz?” – kérdezett, miközben éreztem, hogy ez az a pillanat, amiben nem tudok megszólalni.

            Szüleim alaposan kimagyarázkodtak, s velem is beszéltek külön, oktatólag, de szelíden. Csak később fogtam fel igazán, hogyan is kell együtt élni az ellentmondásokkal – sok-sok zátonyra futott őszinteség után.

            Az élet, a hivatalos világ úgy akart hazugságra nevelni, hogy a hamisságról még ráadásként azt is higgyük, hogy az az igazság. Én, aki romlatlan lélekkel még a Cooper könyvek indiáneszményeiben hittem, a pillanatnyi zavarban megsejtettem valamit.

            Akkor szavakban még nem tudtam számot adni a sejtelem mibenlétéről.

            De az élmény – nem szabad kimondani valamit, amit igazságnak hiszünk – elmerülvén a sok ezernyi tapasztalat özönében, mintha kis kavicsként, észrevétlen odatapadt a tudatalatti megnevezetlen sötétjébe.

            Ez a sötét – mint számtalan más élmény – évtizedekkel később akkor kapta meg a felismerés derűs fényét, amikor már az akkori szereplők nem éltek,  és a régi világ is elmerült az elmúlás tengerében.