Varga Sándor Márton: Lájvízió - A versműsor

– Óh, költők, ti mézesmázos hangúak! – sóhajt föl anyósod egy adásszünetes hétfő estén, amikor boldog lánykorára emlékezvén fölpillant az Apollinaire-kötetből.

Akadnak irodalmi fogékonyságúak a tévések közt is: munkás esztendeik másodikát verssel kezdik, még ha ki is hallatszik belőle a politikai üzenet. Újév első perceiben Major mondja el a Szózatot.

Vörösmarty univerzális. Ha kell, lázít, ha kell, csillapít.

A költői művek egyébként is multifunkcionálisak: ügyes-bajos korok ügyes literátorai úgy forgatják a költemények bundáit, hogy azok mindig a leghasznosabb oldalukat mutassák, mármint adott nézetek szempontjából. Szegény Attila, ha tudná, mi mindenre használják föl holtában…

Mert elkerülhetetlenek a tévében a költői estek. Az elsőt, a Medvetáncot Apáthy Imre rendezi éppen József Attila verseiből: anyósod évekig emlegeti mint feledhetetlen emléket. Teri egy idő után – élet hiányában – nem tud emlékezni, aztán hasonló sors vár rád is, végül a gyerekeid már csak sejtik, hogy lehettek valaha valakik, akik még látták Lenint.

Apáthy? A televízió főrendezőjeként ad egy tippet: kezdeményezi, hogy minden vasárnap hangozzék el egy vers a tévében! Csakhogy az ötletgazda 1960. február 22-én váratlanul meghal, ám ideája önálló életre kel, és egyszer csak elindul a Vasárnapi vers című sorozat. Azon az őszön – október 16. éppen vasárnapra esik – Bessenyei először mond verset a televízióban: Radnóti Miklós fordításában az antik római költő, Tibullus elégiáját, a Detestatio bellit szavalja el.

– Ó, ki találta fel a rettentő fegyvereket rég? Mily fene vasból vert, marcona vad lehetett! – E disztichonnal indít az öblös hang, és ott, ezen az októberi vasárnapon anyósod előbb az 1944-es, később az 1956-os őszre gondol.

Még hogy Tibullus.

Egyébként is bölcsebb az antik irodalomba menekülni. 1961. január 29-én Bakkhülidész ógörög kardalköltő – ez alkalommal Babits a tolmács – Békedala hangzik el.

– Minden jó magvat a Béke hint e földre: aranyt, ajakunkra mézes énekek virágait, szőke tüzek lobogását égetni ökrök combjait s gyapjas juhokét csodaszép oltárköveken, s drága fiuknak időt tanulni táncot és zenét!

Mindezt úgy, hogy fű alatt az egész országban suttogják: évről évre szélesedik az amnesztiában részesülők köre. Volt drága fiú, aki már két éve kiengedtek, volt, akit tavaly, állítólag az idén is jönnek ki politikaiak… Gyanús, nagyon gyanús ez a Bakkhülidész-vers. Persze még két hosszú évbe fog telni, amíg János király meghirdeti az általános amnesztiát, miszerint mindazok kegyelmet kapnak, akik „a személyi kultusz éveiben hatalmukkal visszaéltek”, „az ellenforradalmi cselekmények” miatt elítéltek, netán 1957 és 1963 között bátorkodtak államellenes bűncselekményt elkövetni…

A költészet az aktuálpolitikai falak között is utat tör magának: a tévések eltökélik, hogy negyedévenként más-más költőt kérnek föl, mondana bevezetőt a vasárnapi vershez. A sort Somlyó György nyitja meg, őt Fodor József követi.

Ki tudja, mi minden rejlik ma is archívumok mélyén. Ha más nem, hát a Nagy Radír.

Pedig ha van irodalom, van élet.

1966-ban egy műfaji kísérlet hökkenti meg anyósodat. Juhász Ferenc művéből, Az éjszaka képeiből készül „televízió-költemény”. Karácsonyra fordul lassan az idő, december 8-án este tízkor mégis leültök a tévé elé… Básti Lajos, Gombos Katalin, Szakáts Miklós, Tallós Endre működik közre, fölismeritek a hangjukat. A végén megnézitek a stáblistát, kik azok a megszállottak, akik ilyesmire képesek: a televíziós KISZ-szervezet alkotócsoportja. A szerkesztő Jánosi Antal, a rendező Rajnai András.

– Ezt hallgasd meg, Marci! – Anyósod néhány nappal később a Magyar Nemzetet lobogtatja a kezében, Dabóczy néni kölcsönözte neki a harmadikról. – Két évig dolgoztak a művön, harmincezer méter filmszalagból válogatták össze azt a körülbelül háromszázat, amelyet végül bevágtak!

A tiszteletedre méltó hölgy még hetek múltán is visszatér a témára.

– Te, Marci! Most meg a műsorújság írja, hogy azt a tévékölteményt vagy micsodát a verskedvelők nyolcvankilenc százaléka tetszéssel fogadta, és még a verseket egyáltalán nem szeretők harmincnégy százaléka is azt állítja, hogy a műsor megnézése után érthetőbbé vált számára az egész…

Lassan, lassan egy híradó és egy műkorcsolya-világbajnokság közé befér némi költészet is, a televíziós szavalóversenyek pedig kifejezetten tömegeket mozgatnak meg: 1970-ben a Petőfit még nézi anyósod, de az 1971-es Váci Mihály amatőrt már nem.

Állítólag minden elmúlik egyszer, de a költészet soha. Műszaki vagy: hiszed, amit látsz.