Szerényi Gábor: Ál-amerikaiak a Tavaszmező utcában

Két perc harmincnyolc másodperc.

            Ennyi idő alatt megkaptam.

            A filmszerepet, az amerikai állampolgárságot.

            Meg a lány fenntartás nélküli szerelmét.

            Egyiket se vártam, egyiket se kértem.

            Kicsit rontotta a csoda örömét, hogy ugyanezt mind a Csupi is megkapta.

            Tizenkét évesek se voltunk. A Szupinger és az Alvarez csak lestek. Jelmezt ők is kaptak a kellékestől, de nem elég a különleges öltözet, azt viselni is tudni kell.

            Én a világos kamásliban úgy térültem, fordultam, mint egy született brit lord. (Egyszer nekem is lehetett szerencsém.)

            Ez a brit lord, aki én voltam, a történelem tragikus tévedése folytán a budapesti nyolcadik kerületbe született. Mit mondjak, nem az én különösen érzékeny idegrendszeremhez illő miliőbe.

            De tűrtem és szenvedtem.

            Vad és természeti népek kollektív kalodájában.

            A Bacsó Béla utcai általános iskolába – a párizsi Bastille testvérintézményébe, amelynek főfala a kommünárok kivégzési helyéhez, a Pére Lachaise temető kerítéséhez illeszkedett – egy nap megérkeztek a felszabadító csapatok.

            E derék katonák, Őfelsége amúgy medvebőrkucsmás gránátosai roppant leleménnyel filmgyári szervezőknek álcázták magukat. Rövid attakkal berontottak osztálytermünkbe, ahol körmösökkel és tenyeresekkel fegyelmező pedagógus pribékek vallatták tanuló foglyaikat. (Fő kínzó eszközük a fölösleges tudás általi gyötrés volt: „ragozd el oroszul az autóbuszt és mondd meg mit bányásznak a Mengyelejev táblázat szerint a párosujjú patás állatok a másodfokú egyenlítő mértani felezőjénél a tatárjárás után!”)

            A szereplőválogatásnak álcázott túszkiszabadítás fényes sikerrel járt. 

            Két hét szabadság!

            Tizennégy nap, amely megrengeti a világot.

            (Az Anyám tyúkját, de jó hogy tudtam, azzal vettek fel. Meg megmondtam, hogy szeretek pisztolyozni, meg biciklizni, meg moziba járni. Ezzel mind jó benyomást kelthettem, bár később egyikre se volt szükség.)

            Már a gondolat gyönyörű volt, hogy iskola helyett filmforgatásra kell járni.

            Kis nyomtatott papírt küldtek, nevemre szólót: „diszpót”!

            A Tavaszmező utcai technikumba rendezkedett be a filmes hadsereg.

            Többféle öltözéket kaptam. Térdnadrágos, nagymasnis csokornyakkendős, kamáslis jelmezeket, amelyek mind híven kifejezték múltba vágyódásom.

            Hamar kiderült, hogy a Pál utcai fiúk mozi változatában én és a többi ideiglenesen az iskola rabságából kimentett helyi gyerek csak „ágyútöltelékek” leszünk a vörösingesek elleni nagy csatában.

            Nem baj.

            A hősi halál így is, úgy is szép. (És még fizetnek is érte.)

            A főhősök mind amerikai fiúk voltak (vagy angolok), a szabad világ küldöttjei.

            Lestük őket.

            Mi csak beleszagolunk egy fölsőbbrendű életbe, ami nekik a sajátjuk.

            Ők majd visszamennek az őrületesen izgalmas, gyönyörű nyugati világba, ahol minden összehasonlíthatatlanul jobb, szebb, mint itt.

            De jó nekik!

            De rossz nekünk.

            Hamar megtanultam, hogy más beülni a moziba másfél-két órára és átadni magam egy jó kis lövöldözős, lovagolós, látványos kalandfilm felzaklató élményének, és más egy filmforgatáson dolgozni.

            Gyötrelmes sok várakozás. Készenléti álldigálás.

            Fények beállítása.

            Próba.

            „Senki ne zabálja meg a kellékként kapott almát és zsíros kenyeret, csak ha már felvétel van!”

            A kellékes hiába üvöltött. 9-10-11 éves gyerekek, ha kezükbe kaját adnak, mint kis vadállatok felfalják. Kiéhezett józsefvárosi srácok tették próbára a tőkeerős amerikai produkció költségvetését. Én féltettem szerepem, és szót akartam fogadni, de és sem bírtam ki, hatalmas harapásokkal faltam a piros jonatánt.

            A szünetekben az iskola udvarán szülők etették a statisztahadat.

            A rengeteg várakozás közben ténferegtünk, nézelődtünk.

            Néha sikerült az amerikai főszereplők közelébe keveredni. Közömbösséget mímeltünk, de árgus szemekkel figyeltük, mitől olyan különlegesek ők. (Én magamat is különlegesnek képzeltem, csak másként.)

            Hasonlítottunk egymásra, kétségkívül.

            A jelmezek által még inkább.

            Kiőgyelegtünk a Tavaszmező utcára.

            A környékbeli civilek ámulva néztek.

            Lányok jöttek közelünkbe.

            A Bokát játszó William Burleigh elbűvölő mosollyal fogadta alkalmi hódolóit. Az egyik szőke copfos mutogatva jelezte, hogy szeretné megnézni William csuklóláncát. Mire ő lecsatolta és a kenti herceg nagyvonalúságával ajándékozta a lánynak. (Nyelvtudás nélkül éreztette, hogy mi a különbség a mi hazai nyomorúságunk és az ő elbűvölő eleganciájuk között.)

            Mosolyogva osztogatták autogramjaikat a szereplők.

            Nemcsak a jelmezen múlhatott, hogy egyszercsak előttem is megállt egy áhítattal sugárzó szemű lány.

            Nem szólt, (nyilván nem tudott angolul) csak elém tartott egy kis tépett papírfecnit, meg egy ceruzacsonkot.

            Pillanatnyi habozás után ráfirkantottam valódi nevemet a cetlire: „Frank Jenkins”. (Nem törődtem az esetleg rámzúduló vadonatúj rokonokkal, örökösödési procedúrákkal, irigyekkel, haragosokkal, hitelrontással és plágiummal. Egész egyszerűen bele akartam törődni, hogy világsztár vagyok, amerikai és gyönyörű nők akarják tántoríthatatlanul a testi és lelki szerelmemet.)

            A Tavaszmező utcát elöntötte az a fény, amit addig csak a Sziklás hegységben láttam (a Csokonai mozi vásznára vetítve). A helybéliek engedelmesen kapcsolódtak rögtönzött statisztahadként a lány rajongása mögé élő kulisszának.

            Igen, így kell megdicsőülni. (Csak most ne jöjjön az anyu alumínium ételhordóval a Népszínház utcából, messziről kiáltva: „Gabika, hoztam neked máglyarakást is!”)

            A szemem sarkából láttam, hogy Csupi barátomat is megszállta két másik lány szintén autogram-kéréssel.

            Nana.

            Ő is buzgón karistolta művésznevét – „John Smith” – kitépett füzetlapokra.

            Semmi kétség, nemcsak rögtönzött rajongóink, de mi is elhittük, hogy csoda történt.

            Átélésében abszolút stimmelt a jelenet.

            A bevándorlási hivatal, a színész szakszervezet teljesen tehetetlen volt.

            Amerikai sztárok lettünk. (Kábé szűk három percre – hogy felfelé kerekítsem a káprázat kegyelmi állapotát.)

            A kislányok – micsoda földöntúli szerelmetes szemmel! – elillantak, miután megszerezték a színjátszók kézjegyét.

            Ha már az imádott álomvilágnak nem lehetnek részesei, legalább így legyen közük az elérhetetlenhez.

            Soha többet nem láttuk őket.

            A film elkészült, mi is visszamentünk az iskola szürke poklába.

            Jó lenne tudni, vajon őrződik-e valahol hajdani fényes illúziónk – felfalt káprázatunk - írásos emléke…