Csontos János: Camera obscura 4. - Az én keresztem: ÍRNI

„A negyvenegyes tavasz harmadik napján / megszült egy napraforgó arcú asszony, / hogy ebben az égkupolás alkotóház-világban / mutassam föl a szépet, a jót, / s mondjam ki bátran / az igazságot” – írta Utassy József Kossuth-díjas költő egyik korai programversében. Ennek a tavasznak, ennek a márciusnak most épp hetven éve. E sorok írója ráadásul kétszeresen elfogult az augusztusban elhunyt poétanagysággal szemben. Azon kívül, hogy atyai barátomnak tudhattam, a kelleténél ritkább találkozásaink alkalmával rendre felidéztük azt a biográfiai tárgyú egybeesést is, hogy mindketten Ózdon, ebben a festői gyárvárosban láttuk meg Isten napját. „Mondják, mikor az ózdi kórház / műtőjében Kiss Margit megszült: / barkát borzolt a szél, s az utcán / kizöldültek a vasporos fák” – írja Utassy, s ennél aligha írtak le valaha érzékletesebb sorokat erről a településről.

Utassy hetvenéves lenne. Megrázó a feltételes mód – ha valakit, őt valahogy örökéletűnek gondoltuk. Persze hitünk szerint örökéletű is – mint ahogy itt él velünk a költészet örökidejében Balassi, Csokonai, Petőfi, Nagy László és még annyian: kortársaink mindahányan. Nem véletlenül dalnokokat, a magyar dal mestereit soroltam: Utassynak lételeme volt ez a műfaj. Nemigen léteznének a szerintem párjanincs magyar népdal nélkül - s megkockáztatom: a magyar népdal sem létezne nélkülük. Utassy persze már szőröstül-bőröstül a XX. század gyermeke: nála az idill helyett a trauma a kiindulópont, a dalforma pedig nem holmi aranykori normát variál; inkább az elveszett paradicsomot sóvárogja. Hadiárvaként indul az élete, a neki rendelt hatvankilenc földi év nagy részében testi és lelki nyavalyákkal küszködik, el kell temetnie húszéves fiát – ógörög tragédiákba való sors. Ám a csapások között megcsillan a siker is: istenadta lírai zsenije a Kilencek költőcsoport élén szinte berobbantja a hazugságok és féligazságok hálójában vergődő élő magyar irodalomba; verseit afféle popikonként, színészi tehetséggel szavalja; jónéhány éven át ő és társai jelentik a közösségi alapú irodalmi megújulás szinte egyetlen reményét. Ám harca a sanda hatalommal, a magas kultúrát hitbizományként kezelő Aczél Györggyel átmenetileg vereségre van kárhoztatva: ő felhúzott sisakrostéllyal küzd, míg ellenfelei hurokkal és cselvetéssel. Nem érzi igazán otthonosan magát a ránk zuhant demokráciában sem: költőnket a végül bekövetkezett elismerés nem tölti már el a maradéktalan elégtétel érzésével.
Költészetének köze nincs az e világi díjakhoz: életműve már életében klasszikus volt. Kultusza szépen lombosodik, függetlenül a hivatalosságok malomjátékaitól. Szülőfalujában, Bükkszenterzsébeten a kultúrházat, Tarnaleleszen az iskolát, Rédicsen a könyvtárat nevezték el róla. Az utolsó öt évben számára otthont adó Zala megye a sajátjának tekinti, Zalaegerszeg városa pedig Utassy-díj alapítását és az Utassy József Társaság megalakítását tervezi. Sajátjának tekinti ezt az életművet a Magyar Televízió is, mert 2009-ben fontosnak ítélte, hogy a szlovén határ menti Rédicsen portréfilm készüljön az egyszerre több halálos kórral is küzdő költőóriásról – vállalva a kockázatot, hogy az élettől búcsúzkodó, esendő embert mutatják be. A hetvenedik születésnap méltó alkalom volt, hogy az elkészült filmet elővegyék a dobozból, és több ízben is műsorra tűzzék. Ez a szerencsésebb eset, amikor van mit elővenni a dobozból.

Ezen a ponton úgy a tisztességes, ha közkinccsé teszem: jómagam is készítettem nemrégiben Utassy Józsefről egy emlékfilmet Csillagok árvája címmel, amelyet a születésnapi ünnepségek során több helyszínen is bemutattak szerte az országban – így háromszorosan is elfogult vagyok. Bakos Katalinnak és munkatársainak a munkája azonban más műfaj, portréfilmként határozza meg magát – s valóban az is, hiszen a költő életében, teljes egészében az ő közreműködésével jött létre. Címe – Az én keresztem: ÍRNI – az ismert Utassy-képversre utal, ahol a költő a feszületen az INRI feliratot cserélte ki ily módon a mondandója érdekében.

A rendező Bakos Katalin munkásságát nem lehet eléggé méltatni a kortárs magyar irodalom legjobbjainak népszerűsítésében és filmes dokumentálásában: ehelyütt csupán a Fekete Istvánról, Bella Istvánról, Gergely Ágnesről és Hubay Miklósról készített portréit említeném meg az utóbbi évtized terméséből. Az Utassy-filmen is érződik a missziós szándék: megmenteni az ezután következő időknek, a nemzeti emlékezetnek a költő lényét, gesztusait, hanghordozását. Költőnket fénykorában nem kényeztette el a média: emlékezetem szerint készült ugyan vele egy epizód az alkotókat a szülőföldjükre kalauzoló sorozatban, de évekre dobozba dugták; még ez is a politikai fegyelmezés eszköze lett. Később pedig nyilván Utassy makacs betegsége akadályozta egy „szabályos” portréfilm elkészítését – jómagam is csupán nagy szerencsével interjúzhattam vele 2008 szeptemberében. Ez a hosszú beszélgetés pedig még egy évvel későbbi – mondhatni tehát, hogy „az utolsó pillanatot” rögzíti. Utassy szemlátomást összeszedett, de el-elkalandoznak a gondolatai, olykor félre is csusszannak, egy alkalommal pedig kifejezetten értelmetlenséget is mond – ami egészséges állapotában elképzelhetetlen lett volna: nemcsak írott, hanem élő szava is „csillagfegyelmű ének” volt. Az ollót nyilván a tisztelet akadályozta a csattogtatásban (bocsánat az ósdi metaforáért a digitális vágás korában).

A kockázatos forgatásnak tulajdonítható a portréfilm rendhagyó szerkezete is. A mai pénzszűke világban feltehetőleg egynapos forgatásra nyílt mód; ez történetesen egy hideg, esős júniusi napra esett; a három beszélgetőtárs így a rédicsi ház teraszán, erősen beöltözve didergett. Ehhez képest a célkitűzést – hogy kikerekedjék ennek a költészetnek és erkölcsnek, emberi tartásnak az egyedisége, példázatos volta – sikerült teljesíteni. Ám ehhez az alkotók biztosra mentek: nemcsak Vasy Géza irodalomtörténészt, az Írószövetség akkori elnökét vitték el Zalába beszélgetőtársnak (amit ő nem tud Utassyról meg a Kilencekről, azt nem is érdemes tudni), hanem egy költőtársat, Szöllősi Zoltánt is. Azt kell mondanom, Vasy szerepeltetése indokolt volt, Szöllősié esetleges: bár néhány megjegyzése segített az alkotás lélektanának megértésében, a két poéta között bizonyos rivalizálást lehetett érzékelni. Ebből Szöllősi magától értetődően, a helyzetből fakadóan nem jöhetett ki jól, ezért időnként mintha feszengett volna a harmadik beszélgetőtárs szerepében. Utassy sem mindig értette a szituációt: dicséretes alázattal hallgatta Vasy Géza hosszú, professzoros fejtegetéseit – amelyek nélkülözhetetlenek ugyan a költőportré kiteljesítéséhez, de mégiscsak szívesebben hallgattam volna picivel többet magát a költőt, még ha akadozóbbak és fésületlenebbek voltak is a megnyilatkozásai.
Összességében persze a vállalkozás pozitív, helyenként katartikus vonásait szükséges hangsúlyozni: olyan érték, olyan mozgóképes dokumentum jött létre, amely a későbbiekben – például a mi jelenidőnkben – egyszerűen már nem pótolható. Lukács Sándor még mindig remekül és érzékletesen mond verset, bár a forradalmi hevület kevéssé áll jól neki, pláne ilyen kicsiny, már-már Lennon-szemüvegben. Ezek azonban apróságok: csakis a kultúrbravúr az, ami számít. A tény, hogy gúzsba kötve is lehetséges táncolni, még ha minden alkotónak – nemcsak a költőnek – meg is van a maga keresztje.