Varga Sándor Márton: Lájvízió 2 - A falusi műsor

Földmérő és talajvizsgáló mérnök vagy, sűrűn megfordulsz hát kiszálláson faluhelyt. Hogy ismered a magyar vidéket, azt nem állítanád, de benyomásod azért van róla.

Így aztán 1958 őszén semmi meglepőt nem mondanak neked az újjászerveződő termelőszövetkezeti mozgalomról az első helyszíni közvetítéssel, legföljebb azt állapítod meg, hogy a tévések igyekeznek némileg rózsaszínűbbre festeni a kiskunfélegyházi közállapotokat a valóságosaknál.

Három év múlva – pártvonalon – kezetekbe kerül egy jelentés. Egy bizonyos dr. Kiss Kálmán készítette 1961. november 13-i dátummal az MSZMP KB agitációs és propaganda osztályának, a címe: A Magyar Rádió és Televízió műsorainak szerepe a falu kulturális színvonalának emelésében. Hivatkoznak benne egy korábbi, titkársági határozatra, amelyben kimondatott, hogy az új igényeknek megfelelően javítani kell a Rádió (nagy R-rel) és a Televízió (nagy T-vel) falunak szóló adásait. Ha másért nem, hát hogy a két intézmény eredményesebben töltse be ízlésformáló és ismeretterjesztő szerepét!

– Naná – jegyzi meg lakonikusan Reményi Péter.

Bogarásszátok a fogalmazványt, és érzékelitek, a – majdnem – legmagasabb szint milyen atyaian gondoskodó: már az év tavaszán elhatározták magukat az illetékesek – az agitprop meg a mezőgazdasági meg a tudományos és kulturális osztály döntéshozói –, hogy félévenként átbeszélik a Rádió (megint nagy R) és a Televízió (megint nagy T) vezetőségével a falusi adások tapasztalatait és továbbfejlesztésük tennivalóit.

– Helyeslem – biccent Sárossy Dezső.

Odahaza valóságos kis gyűlés hívódik össze vacsora címszó alatt.

– Tudjátok, hányan fizetnek elő rádióra pillanatnyilag falun? – teszed föl nyitányként a szónoki kérdést családod tagjainak.

Feleséged, Erzsi jár legközelebb az igazsághoz.

– Legalább egymillióan.

– Hajszállal többen – nyugtázod a választ. – És tévére?

Saccolnak, tippelnek, de a tények közelében sem járnak. Meglepődnek, amikor kivágod:

– Harmincezernél valamivel többen.

– Már ennyien? – hűl el nejed.

– Csak ennyien? – kerekedik el anyósod szeme.

Majszoljátok a fokhagymás pirítóst, és közben próbáltok olyan tévéműsorokat összegyűjteni, amelyek kifejezetten a munkásosztállyal szövetséges parasztsághoz szólnak. Legalább elsősorban.

– Hát ott a Falusi emberek, az havonta fél óra – kezdi a sort anyósod. De már folytatja is: – Meg a Falusi posta, az időben ugyanannyi.

– Akkor már vegyük ide az Őszi-téli estéket, az kéthetente hatvan perc – kapcsolódik a játékba feleséged. Hirtelen észreveszitek, hogy kívülről tudjátok a teljes tévéműsort!

– És az, hogy kéthetente bemutatnak egy műkedvelő csoportot, azoknak meg a jelentős része falusi? – Anyósod kérdése elgondolkodtat benneteket.

 – Akkor ne feledkezzünk meg arról sem – emeled föl tanító bácsisan a mutatóujjadat –, hogy minden Tv-híradó tartalmaz falusi anyagot!

Olyanok vagytok, mintha nem is a központi, hanem maga a tiszteletreméltó politikai bizottság ülésezne.

– Elvtársak! Dolgozó parasztságunk talán legkedveltebb szórakoztató műsora a népzene, illetőleg a magyar nóta!

– Hohó! E ponton szükségesnek tartom megjegyezni, hogy fiatalságunk körében, legyenek azok akár falusiak, akár városiak, a magyar nóta helyét már elfoglalta a tánczene! Ezt a helyzetet tudomásul kell vennünk, bár nem nyugodhatunk bele…

– Javaslatom van! Alakítsuk ki azokat a módszereket, amelyek a jelenlegieknél nagyobb hatásfokkal növelik a komolyzene barátainak számát a paraszti lakosság tekintetében is!

Ekkor világosodik meg előttetek néhány jelenség az elmúlt fél esztendőből. Hogy mintha fű alatt megszünegetnének bizonyos műsorok, minek következtében a legnézettebb műsoridőkben olyannyira csökkent a magyar nóta aránya a népzene javára, hogy immáron szinte teljesen hiányzik is…

Arról halvány dunsztotok sincs, milyen sokan kifogásolják ezt. Pedig a demokrácia fokmérője lehetne, ha közzétennék, mennyien emelik föl a szavukat valamiért, jelen esetben a magyar nótáért! Annak meg végképp hírét se halljátok, hogy időközben alakul egy Magyar Nóta Bizottság nevezetű grémium, amelynek áldásos közreműködésével elválik az ocsú a búzától: megállapíttatik, melyik a jó magyar nóta, és melyik a rossz.

Vajh mi történne, ha egy ország tudomására jutna, hogy illetékes helyen elégedettek avval, ahogyan mind a rádiósok, mind a tévések irodalmi-drámai műsoraikkal egyre eredményesebben végzik azt a feladatukat, miszerint a pártnak a parasztság irányában folytatott politikáját indirekt eszközökkel támasszák alá…?

– A jóból sosem elég – mondogatja gyakorta anyósod.

A hatalmon lévők mindig terveket szőnek, mint hálót a pók: ezért pók a pók. Csak szegény légy nem sejti, merre végzetes repülnie.