Szerényi Gábor: Az önsorsrontás szexepilje

Tizenkét percnyi gyaloglásra a postahivatal otthonától.

            Ha szaporázza lépteit, kevesebb.

            Az éjjel megtalált értesítéssel azonban reggelig mindenképp várnia kell.

            Sőt, csak délelőtt tizenegy után mehet a küldeményért. (Reggel vendégelőadóként egy televíziós továbbképzésen vesz részt kollégája óráján. Megígérte, nem maradhat el. Fiatal gyakornokok szomjazzák a tudást. És ő – hiúságból, becsvágyból? – boldogan osztja meg ismereteit. Igen, szereti látni az élénk szemeket, a fiatalok feszülten figyelő arcát, s cserébe nem titkolja el ismereteit. Mindent elmond szakmai fortélyaiból. „Nem félsz, hogy a te módszereiddel érvényesülnek majd, s te már nem is kellesz?” - kérdezte kollégája. „Tudod milyen öntelt, és nagyképű vagyok” – felelte, - „ha utánoznak, akkor valamit jól művelek. Az önmenedzselésben pedig amúgyis csapnivalóan teljesítek. Előzzenek le, szorítsanak ki. Hadd legyen a védjegyem és a szexepilem az önsorsrontás.”)

            Pozőrködni is tud, ez kétségtelen.

            De most ez az ajánlott levél, ez teljesen kikészítette.

            A sötét lépcsőházban böngészte miféle üzenet lehet.

            „Fővárosi Főügyészség.”

            A feladó.

            Atyaég.

            Az rendben van, hogy létezik, működik egy ilyen hivatal, de neki mi köze lehet hozzá?

            És a tiszteletet parancsoló intézménynek ő hogyan kerülhetett látómezejébe?

            Olyannyira, hogy már levelet is küldtek neki.

            A lelkiismerete tiszta.

            Az idegei viszont gyöngék.

            Jó, abból él.

            Művész.

            Megúszhatatlan a szenvedés.

            Ami másnak – a többségnek – semmiség, attól ő gyötrődik. Azzal vigasztalja magát, hogy ez elengedhetetlen az alkotó munkához. Szubtilis alkat, kétségbeejtően sebezhető, de ez által tud létrehozni képeket – vonallal, hanggal, rajzzal, szóval. Ha tud. (Mennyi meddő vergődés!)

            Mi lehet a levélben?

            Megpróbálta elképzelni a sötét, bezárt éjszakai postahivatal néptelen csöndjében a tetszhalottként heverő borítékok összekötözött csomóit. Ott lapulnak némán a szárazon kopogó mondatok. A feladó is alszik, a postás is, a címzett is. Álmok tarka mezőin nyargalnak szerteszét, heverve, mint majdan a sírban, csukott szemmel beomolva.

            Ismer valakit a Főügyészségen?

            Csak állt az egész világegyetemben egyedül virrasztva, ott a lépcsőházban.

            Muszáj aludnia.

            Reggel frissen, ropogósan kiáll a tanulók elé s leadja pörgősen, szellemesen az anyagot. A kolléga – a fő előadó – nyilván megint a szigorúbb figurát hozza. („Az információ kurrens áru, aki ebben az ügyben nem nyomul, az ráfázik. Borzalmas hírverseny van, a piac éhes a gazdaságosan gondolkodó szakemberekre. Meg fogjátok ismerni a technikát, mit tegyetek a kamerával – ezt majd Tobolik tanár úr adja elő, - nem ellenőrzöm a munkát, de aki elblicceli, saját magával tol ki.”)

            Sutty.

            Jó rendőr, rossz rendőr leosztás.

            Neki jut a kedves, barátságos, megértő, mosolygós típus.

            Mindenkinek megadja telefonszámát.

            („Ha nyelvtani, stilisztikai problémátok van éjjel kettőkor is felhívhattok.” Ezt Kellér Andor mondta anno, a hatvanas évek elején a szerkesztőségben fiatal kollégáinak.)

            Ezen az éjszakán most őt is hívhatnák.

            Hogyan is aludhatna, amikor egy arctalan, névtelen szorongás ül a lelkén?

            („Hiába van három szonett a zsebedben, ha nem érdekes a tudósítás, a néző otthagy. Nem kell faltól falig végigszövegelni!

            Figyelni a ritmusra!

             Az emberi figyelem 20-25 másodperc után lankad.

             Valami változzék!

            Egy szinkron, egy narráció.

            Ravaszul megtörni.

            Mint a pasziánsz.”)

            A leggyötrelmesebb úgy feküdni az ágyban, hogy nem tud elaludni, de felkelni meg holtfáradt. Eszébe jut, hogy a stand up-ról is mond majd valamit. „Ha nincs elég kép, ez is változatosabbá teszi az anyagot, hitelesíti a tudósítást, hogy a riporter a helyszínen áll, és persze presztízsnövelő. Ugyanakkor ellenhatást, ellenszenvet kelthet, ha tét nélkül, csakhogy a szülők, rokonok, barátok lássák, hogy micsoda karrierünk van, beállunk díszelegni fölöslegesen.”

            Honorárium ügyekben nem fog tanácsot adni. A gondolata is megviseli, hogy ezen a téren milyen könnyen átverhető balek. Saját jól felfogott anyagi érdekében is restell konfliktusokat felvállalni. Végülis mit mondhatna? A kiszolgáltatottság belevisz a méltatlan kompromisszumokba. (Védjegye és szexepilje az önsorsrontás…)

            A csap csöpög a konyhában?

            Kint az éjjeli utcán korhelyek kurjongatnak.

            Mit írhatott a Főügyészség?

            „Én öngyilkos leszek… mondom kesergőn,

            Csak nézzen rám valaki görbe szemmel,

            Úgy felkötöm magam a városerdőn,

            Vagy revolverrel, mint sok más nagyember.”

            Ez Kosztolányitól, a Szegény kisgyermek panaszaiból, épp illik a hangulatához.

            Vagy mégis óra előtt vágtázzon el a postára, s szóljon be, hogy kicsit késik?

            A tizenkét percet fele annyi idő alatt nyargalta a levélért.

            Közben lüktetett benne a nyugtalanság. (Később úgy írta naplójába, „láttam magam Dreyfus kapitányként ártatlanul meghurcolva az Ördögszigeten, s nem jutott eszembe egy barát sem, aki Zola Emilként megírná a J’accuse – Vádolom! – cikkét védelmemben…”)

            A postáskisasszony keserves lassúsággal találta meg a borítékcsomókban a neki szóló üzenetet. Mint egy álomban, kivülről látta önmagát, ahogy félrehúzódik a kapualjban, ne lássa senki, feltépni a levelet.

            „Tisztelt Uram!

            A Fővárosi Bíróság 8.Pk.63.984 számú végzésével vette nyilvántartásba „A Világ” Alapítványt. Az alapító okirat szerint Ön az Alapítvány egyik alapítója.”

            Uh!

            Nyargalt szeme a sorokon.

            Adminisztrációs ellenőrzés, mivel az „alapítványok működése felett az ügyészség törvényességi felügyeletet gyakorol”, s ezért „szíveskedjen tájékoztatni” hol, miként működik, kiknek vezetésével „A Világ”.

             És nyilatkozzon, - ha esetleg nem működik – visszavonja-e alapítói hatáskörben a kuratórium kijelölését, satöbbi-satöbbi. (A felvilágosítás magadása törvény szerint kötelező.)

            Gyönyörű.

            Az addig névtelenül gomolygó szorongatottság egy pillanat alatt szertefoszlott, mint elillanó rémálom.

            A nagy ijedtségek utáni felszabadultság mámoros öröme öntötte el.

            A Világ!

            Egy, másfél évig élt hetilapot próbáltak megmenteni alapítványi formában, vagy másfél évtizeddel – vagy már kettővel? – korábban. (Sikertelenül. Az A Világ elmerült a megszűnt lapok tengerében. El is felejtette. Most mintha egy régen eltávozott emléke azzal éledt volna fel egy percre, hogy a hajdani – hatástalan - újraélesztő készüléket hozták volna utána, mi legyen vele.)

            Különösen feldobottan érkezett a továbbképzésre.

            „Tudják, egy jó beszédben legalább három poénnek kell lenni. Temetési búcsúztatóban elég egy is.” Ezen mindig nevetnek. (Csak vigyázni, hogy ugyanannak a csoportnak ne ismételje meg.)