Csontos János: Camera obscura 3. - Rango

Annak is van előnye, ha van az embernek egy tizenegyéves-forma fia: olyan filmekre és beül vele a moziba, amelyeket egyébiránt messze elkerülne. Például ezekre a szakmányban gyártott animációsokra, amikben valami makacs hagyománytiszteletből többnyire éppúgy állatok a főszereplők, mint a Disney-filmekben vagy épp La Fontaine-nél, s természetesen elvileg ugyanúgy a gyarló emberekről szólnának – a valódi attrakció azonban a számítógép. A rajzfilmet ugyanis már régesrég nem a rajzoló rajzolja, hanem valamiféle bravúrprogram.

Biztosan megjegecesedett konzervatív vagyok, de én ezt antihumánus fordulatnak érzem. Az unokabátyám egy időben háttereket festegetett mindenféle magyar rajzfilmekhez, s bár szaporátlan volt a műveletsor és apróbetűs a név a végefőcímen, valahogy mégis tisztessége volt a robotnak: nem futószalag-tevékenység, hanem tisztes iparosmunka. Persze háborgásra nincs ok: ha valamire képessé válik a digtális technika, nyilván nem fog önmegtartóztatást tanúsítani. Csak közben valahogy elveszett a műfaj bája: hogy huszadik látásra is elámulunk a János vitéz motívumtobzódásán vagy Hófehérke bájosan bugyuta törpéin meg állatkáin. Shreket és 3D-s társait még az új technikai vívmányt megillető bizalommal és érdeklődéssel szemléltem, később azonban ez az egész iparág is elviselhetetlenül kommersszé vált, s elhatalmasodott bennem a fájdalmas érzés, mikor rosszul fércelt forgatókönyvek megvalósítására költenek dollármilliókat. A kezemet ott tettem fel, amikor megjelent a vásznon Tom Hanks anmációs változata. Miért érdekesebb az animált Tom Hanks, mint maga Tom Hanks? Mi ez az egész? A gonosz robotok máris átvették volna a világuralmat?

Ennyiből is látszik, hogy nem minden előítélet nélkül ültem be a Rango című animációra, amely már első blikkre B-kategóriásnak tetszett ebben az animációs műfajban is, ám a kölyök az internetes promóciós kampányoknak köszönhetően makacsul ragaszkodott a megtekintéséhez. A végén kicsit csalódott, mert túl hosszú volt és nem elég vicces – a parodisztikus és áthallásos poénokat, a filmes hommage-okat zsenge kora miatt nem értékelte, a primer történet meg azért meglehetősen vérszegénynek bizonyult. Eleve a műfaj – a westernparódia – is problematikus, hiszen a western mintha kikopott volna kissé a hollywoodi legendáriumból: a minapi Oscar-átadáson még a Coen-fivérek is hatalmasat buktak a műfaj rehabilitációjára tett kísérletükkel, A félszeművel.

Amerika egyik szemérmesen takargatott gondja az elspanyolosodás: ez az állatwestern pedig politikailag korrekten jól kiélvezkedi magát a problémacsomagban. Minden csúnya állat mexikói, lehetőleg rágcsáló, piszkosak és kulturálatlanok – igaz, a kissé laboratóriumi sztori gringója is egy kaméleon. Elkényeztetett városi gyík, aki egy összetört akváriumból pottyan a szikkadt sivatagba. Az ő vadnyugati kalandja az urbánus ember (hüllő) minden szorongását felvonultatja, persze azért a végén teljes revolverhősi alkalmatlansága ellenére is diadalmaskodik az alsóbbrendű sivataglakókon. Las Vegas helyett a Mojave-sivatag picit más közeg, de egy ökotantörténethez azért megfelelő keret. Az őt útnak indító öreg tatu kicsit a kungfufilmek mellébeszélő, misztifikáló guruira emlékeztet, Por városa meg persze világmodell: azt kéne látnunk benne, hogy a civilizáció következetesen miként teszi tönkre ömagát.

A zöld példázat itt a vízre, pontosabban a vízhiányra alapul: felváltva kéne szégyellni magunkat amiatt, hogy képesek vagyunk locsolni a gyepet, mikor más szomjazik; illetve elszörnyülködnünk azon, hogy a vízből egyesek üzletet csinálnak. (Miért épp abból nem? Az olajüzlet mivel elegánsabb?) Rango, a kaméleon gyorsan seriff lesz, de hamar kiderül, hogy a vén teknős, a korrupt polgármester csak bábként használná ingatlanspekulációihoz. A film egyetlen épkézláb ötlete, hogy a város bankjában arany helyett víz van (illetve nincs) – mi tagadás, ezzel közelebb kerültünk az emberi kultúra eredeti értékrendjéhez.

A rendező Gore Verbinski nevét ezért az egyetlen poénért persze nem érdemes megjegyezni, a trükkök is elmaradtak mondjuk a Toy Story bravúrjaitól, de tapasztalatnak jó, hogy többé ne is álmodjunk arról: felhőtlen szórakozást kaphatunk a jegyünkért a gyerekkel, afféle derűs családi mozit. Ilyen nincs többé: az amerikai filmgyártóknak kötelező küldetéstudatuk van, ráadásul globális. (A kiotói egyezmény persze tabu.) Hol van már a spagettiwesternek l’art pour l’art marháskodása vagy a Limonádé Joe zseniális paródiája? Itt kérem nevelve lesz a publikum, és punktum. Most épp a divatos és álszent zöld maszlaggal, később mással. Japán cunami és földrengés felkészül, a kis sugárzó atommanókat már talán tervezi is a csodaprogram, hogy megküzdjenek a nagy ronda tenger alatti szörnnyel, akinek szeszélyes farokrángása bűnösen elmozdítja a földlemezeket…