Szerényi Gábor: A lélek bújócskázva lakozik

„Japán megfáradt. Elvesztette hitét önmagában. A japánok céltalanul bolyonganak.”

 - A szoknyásat felvetted?
 - Arról van a legtöbb kép, fix, átélezés, meg még egy kis csiribiri.
 Sose tudja, hogy mennyi a vicc, mennyi a használható snitt. Majd a vágószobában kiderül.
 - Hány perc hasznos van benne?
 - Mennyi kell?
 - Legalább két perc.
 - Bőven megvan!
 Nem olyan biztos. Az utómunkánál nem egyszer kiderült, hogy hiába vetetett föl rengeteg képet, a negyede sem volt használható.  
 („Vetess fel vele mindenképp külső totált a kiállítóhelyről!”)
 A vágó jótanácsa.
 Ha gond van, akkor az még mindig használható. Sablonos, unalmas megoldás, de jobb a semminél.
 - Hány megszólaló lesz?
 Körbesandít. A művészettörténész egy másik stábnak nyilatkozik. Ismeri régről. Kérdezhetnek tőle butaságokat, úgy forgatja a szót, hogy azt mondja el, amit ő akar.
 A gond vele, hogy egy lélegzettel, hosszan, szinte vághatatlanul ömleszti a szöveget.

Képgaléria

 
 Jó lenne egy művész is megszólalónak.
 De egyelőre nem jött senki.
 Egy óra múlva már egy másik helyszínen kell lenni. (Goethe Intézet. Régi filmplakátok tárlata. Kőniger Miklós gyűjteménye. Hogy lehet ott parkolni?)
 Egyelőre ezt a kortárs japán képzőművészeti kiállítást lenne jó szépen feldolgozni.
 Érdekes anyag.
 „Kokoro no Arika.” Ahol a lélek lakozik. (Lám, egy kis mellékesként japán nyelvlecke.)
 A sajtóanyagban Maeyama Yuji, a kiállítás kurátora felhívja a figyelmet, hogy Japán már nem az az ország, aminek a világ korábban képzelte.
 Néhány évvel korábban a Japán Kulturális Tanács hivatalos jelentését meglepő módon egy prózavers vezette be, amely így kezdődött: „Japán megfáradt. Elvesztette hitét önmagában. A japánok céltalanul bolyonganak.” Az üzenet pedig így folytatódott, hogy a japánok a kultúrán és a művészeten keresztül nyerhetik vissza elvesztett lelkierejüket.
 Elámult.
 Mindig csodálta a távol-keleti ország lenyűgöző teljesítményeit.

Képgaléria

 Ahogy a legreménytelenebb helyzetből is képesek felállni.
 A második világháború egyik nagy veszteseként – két atomtámadást is elszenvedve – micsoda elképesztő fejlődésre voltak képesek. (Mégha óriási amerikai segítséggel is.)
 Ipari produktivitásuk, gazdaságuk ereje – lám! – elválaszthatatlan a kultúrától.
 Sőt. Ha a közhiedelmekben hagyományosan nagyra tartott japán mentalitásról, állhatatosságról, küzdeni tudásról, tehetségről kiderül, hogy válságban van, az érintettek nem azt tartják megoldásnak, hogy agresszíven bűnbakokat keressenek, erőszakosan méltatlankodjanak. (Ez inkább a gyengébb jellemek, kisebb kaliberű egyéniségek útja.)
 A japánok a kultúrában, művészetben feltételezik a válságból való kijutás esélyét.
 Nem élettől elrugaszkodott széplelkek sóvárgása ez, nem reváns a valóság ridegsége ellen. (És micsoda lélekerőről tanúskodik, hogy ki merik mondani önnön súlyos gondjaik diagnózisát. Szépítés nélkül. Ez az igazi nagyság jele.) 
 „Visszanyerni az elveszett lelkierőt.”
 Az egyik számítógépes animáción szelíd földönkívüliek szegénységük miatt különböző egyszerű munkákat vállalnak, ami által Örkény István-i abszurd szituációk elevenednek meg: tekebábukká válnak, vagy éppen automatákból adnak ki üdítőitalokat. (Bak Ikeda munkája.)
 „Az itt látható munkák a maguk módján valamennyien reagálnak a társadalom problémáira, a gazdasági fejlődés megtorpanására, a közbiztonság megrendülésére, az elveszettség érzésére, a hagyományos erkölcsi és művészi értékek iránti kételyekre” – olvasta a technikus kolléga a katalógusból. (Az ő feladatait azóta becsülte különösképpen, amikor egyszer kényszerűségből ministábként forgatott, s kiderült, hogy milyen nehéz jól beállítani fényeket, hogy ne csak ne legyen sötét, de szép is legyen a kép világítása.)
 Lesz-e idő, hogy estig hazaszaladjon, s megkeresse a Zeami könyvet, a japán, Nó színházról szóló írást, abból lehetne még gondolatokat kiemelni.
 Vagy elég lesz annyi, amit itt talál.
 „Kakurembo” – Bújócska.
 Ez Tsukioka Aya műve. Egy különös szoknya, amelynek segítségével a nők megmenekülhetnek az utcai orvtámadások veszélyétől. Egy szempillantás alatt üdítőital-automatának tudják álcázni magukat. (Japánban található – úgy hírlik – a világ legtöbb automatája, így ezek a majdnem minden utcasarkon megtalálható, rikító színekben pompázó gépek ideális tárgyak egy nindzsás átváltozáshoz. A művész vélekedése szerint az animációs filmekben sokféle robot változik hatalmassá, földönkívüli erejűvé, hogy megmentse a világot valami gigászi rémtől, de ő inkább egy másfajta, a humor leleményével működő metamorfózis mellett teszi le voksát.)

Képgaléria

 - Ez most vicc, vagy művészet? – kérdi egy látogató láthatóan zavartan, hogy nem tudja automatikusan helyére tenni privát művészettörténetében a látottakat.
 Késztetést érez, hogy feleljen neki, de aztán némán lebeszéli önmagát. Túl könnyű lenne a Kosztolányis poénnal bökni egyet: „van, aki csak egyet tud gondolni, kettőt már nem.” A tudósítás voltaképpen készen van, ami az anyagfelvételt illeti.
 Lehet trappolni tovább.
 Az összevont címet menet közben találja ki: „A lélek bújócskázva lakozik”.

Szerényi Gábor