Varga Sándor Márton: Lájvízió 2 - A nosztalgiaműsor

– Fiatal az, akinek fogalma sincs arról, hogy a régi szép idők most van – mosolyog rád egyszer anyósod. Áll az öregasszony kezében a nagykéssel: éppen tésztát metél. Miért is értenéd, miről beszél?

1957-ben, amikor életed első tévéjét veszed, negyvenéves se vagy.
Igyekszel elütni a témát.

– Anyukának ki a kedvenc színésze?

Anyósod tekintete egyetlen szemvillanásra réved csupán a múltba, aztán habozás nélkül vágja ki a választ:

– A Básti Lala.

Így mondja, becenévvel.

Básti Lajos tizenkét évvel fiatalabb nála. Hogy nő férfihoz mitől vonzódik, azt senki se tudja. Básti a harmincas években játszott már pesti színházakban, 1935-től filmben, a hatvanas évektől tévéjátékokban… Anyósod szereti, na. Apósodat is szereti, de az sokkal tettenérhetőbb szeretet.

És nézitek együtt a tévét napról napra és évről évre, de minden este ríltájm, bármiféle ismétlés akkoriban közönséges ismétlésnek számít, már ha egyáltalán van mit elővenni az archívumból.
Ám 1961-ben új telerecordert helyeznek üzembe! A Fernseh berendezés két, tizenhat milliméteres filmkamerájával már folyamatosan képes műsort rögzíteni, vagyis egyetlen este akár több felvonásos színházi közvetítést vehetnek föl a tévések!

Föl se fogjátok a dolog későbbi jelentőségét.

Az évek pedig továbbra is jönnek-mennek, nem is sejted, mi mindennek lesz egyszer jelentősége az életedben.

Egy közönséges gyufásdoboznak, amelyet roncsos állapotában dobtál be a fiókodba, azóta kallódik ott, de egyszer majd megtalálod. Fából készült, dehogyis papundekliből, indigókék papírral vonták be, amilyenbe hajdan az iskolásfüzeteidet is csomagoltad. Két hosszanti oldalára fekete dörzspapírt ragasztottak, a tetejére pedig reklámot, háromszor négy centi az egész, akár egy igazolványkép, amelyre egyébként egykoron napokat várhattál a fényképésznél. Fehér alapon kék festékkel egy kávéfőzőt hirdetnek, Autopress a neve, a hatvanas években vetted tán egy százasért, vasalózsinórral működött és duplát főzött, uramisten, az a lapos konnektor, nem is olyan régen tetted ki lomtalanításkor…! A doboz bal felső sarkában pedig ott a gyufa ára: 30 f, azaz harminc fillér.

Mindez, amikor matatsz a régi-régi íróasztalodnál, jóval később történik majd. E percben föl se tételezed magadról, hogy egyszer majd hosszú percekig forgatsz a kezedben egy gyufásdobozt.
Kimennél anyósodhoz a konyhába, de rájössz, nem érdemes. Nincs ott. Nem is lehetne már.

Kimenni hozzá a temetőbe, az nem ugyanaz.

Egyébként a konyha se ugyanaz már. A lakás se. Semmi se.

Elhessegeted a gyászos gondolatokat. És akkor visszacsöppensz gyerekkorodba, ifjúságodba, férfikorodba, amikor az alumínium egyforintosodból három ilyen doboz gyufát vehetsz, és tíz fillért még vissza is kapsz; amikor Dongó motor után vágyakozol, hogy te is olyat szerelhess a biciklidre; amikor ha elmajszolsz egy Korfu szeletet, utána Odol fogkrémmel sikálod meg a fogad. Már ha.

A gyerekeid egy kesztyűsbáb-sorozatot néznek a tévében: egy dundi, zöld posztómalac, Mazsola történeteit, Bródy Vera néni tervezte, és füledbe csengenek Bálint Ági néni szavai: Mazsolának Havas Gertrud, Manócskának B. Kiss István kölcsönzi a hangját.

Aztán, ahogyan lányod, fiad kamaszodik, már az Orion űrhajó kalandjain izgultok, és mert ők Beatlest és Rolling Stonest, no meg Illést, Metrót és Omegát hallgatnak, hát beatzenét hallgatsz te is.

A tévések pediglen ráéreznek a növekvő igényre, és kitalálják a nosztalgiaműsort! Nem ám az ismétlés ismétlését, hanem a lehető legegyszerűbbet, igazán ki sem kell találni: be kell hívni a stúdióba néhány öreg embert, és megkérni őket, hogy emlékezzenek.

Hiszen így is indult az egész, nem? Amikor ama bizonyos 1957. május 1. előtti estén Randé Jenő mikrofonja előtt a tanácsköztársaság veteránjai emlékeztek arra, hogyan is alakultak a dolgok mintegy negyven éve… Csak annak a régi beszélgetésnek politikai tartalma volt: a legújabbaknak nincs föltétlenül.

Indulnak a Hogy volt? meg az Önök kérték! típusú, olcsó műsorok. Vendég jön, valami elővétetik az archívumból, és az ifjúság máris visszavarázsolható, csoroghatnak a könnyek.

Már a másvilágon vagy, lepereg előtted életed filmje, amikor rájössz, mi igazán a baj. Az, hogy a te gyerekeid, akiknek persze hajszálaik között ugyancsak egyre több az ősz, már olyan idők iránt éreznek nosztalgiát, ami neked, mintha ma volna.

Eszedbe jut, hogy első unokád egyszer megkérdezte tőled:

– Papó! A ti időtökben volt már fogkrém?

Ó, anyósod metéltjének íze, amikor rászórtad az otthon gyúrt, kifőzött tésztára a porcukorral összekevert mákot, házi baracklekvárt csöpögtettél rá, és ebéd után siettél fogat mosni!