Szerényi Gábor: Álomfejtés árnyakból

"Orvosi gyakorlata közben rájött, hogy az elfeledett lelki sérüléseket hipnózissal fel lehet idézni."

„Olyan időket élünk, hogy minden túlságosan nehéz, és az Isten teremtette szegény ember már azt se tudja, mitévő legyen nagy szorongatottságában, ez a kor bűne.”

            Felütésnek ez jó, hiteles, hatásos, időtálló – noha több mint hatvan éve írta Thomas Mann a Doktor Faustus regényében -, de mi legyen hozzá a vágókép?

            Az örök gond.

            Ne legyen didaktikus, mert az bosszantó, unalmas. („Három alma a szövegben, s mutatunk épp három almát – jaj, de semmitmondóan fárasztó.”)

            De nagyon elvont se legyen.

            Jó.

            (A legkerülendőbb talán az, hogy a snitt ismétlődjön. Az bántóan szegényes. És persze mégis milyen sokszor rávisz a kényszer.)

            Ehhez a Sigmund Freud jegyzethez például meglehetősen kevés a kép. (Néhány portré, közismertek, ez a kezdőkészlet.)

            A téma viszont annál gazdagabb. (Vikár György kitűnő írása, mint alapvetés.)

            Indításnak rögtön egy tévhit eloszlatása.

            „Minden szándék és cselekedet mozgatója a szexualitás.”

            Freud ezt így soha nem mondta.

            Ellenben kétségbeejtően sivárnak és eredménytelennek találta azokat az eljárásokat, amelyekkel korában, a huszadik század elején kezelték az idegbetegeket. (Ide beilleszthető Edward Munch Sikolya, esetleg nyitás a festményen az arcból!)

            Orvosi gyakorlata közben rájött, hogy az elfeledett lelki sérüléseket hipnózissal fel lehet idézni. (Mert a tudatalattiba szorult, elfeledett emlék betegít, névtelenül, arctalanul nyomaszt.) Praxisának ebben a szakaszában Freud az ókori görög drámák katartikus megtisztulási élményét igyekezett betegeivel átéletni. (Ide William Blake színes metszeteiből lehet bőven – van! – vagy egy tucatot egymásba úsztatni! Bár tudjuk a mondást: „aki nem tud vágni, az úsztat.” Mindegy. A lényeg, hogy minél hatásosabb legyen.)

            És amikor ahhoz a mondathoz érünk, hogy „úgy gondolta, a bentrekedt rossz emlék tudatosításával, a hozzátartozó indulat kibeszélésével gyógyíthatóak a hisztériás tünetek”, akkor talán George Grosz húszas-harmincas évekbeli festményeiből kellene válogatni.

            Zenei aláfestésként azonban éppen az ellenpontozás miatt egy kevésbé zaklatott hang kellene, inkább valami meditatív. (Talán Philip Glasstól a Metamorphosis 1., de hallgassuk meg mit ajánl a zenei szerkesztő.)

            És már el is jutottunk oda – az anyag első harmada! -, hogy „Freud később kifejlesztette a szabad képzettársítások technikáját, hogy ne hipnotizáltan, hanem éber tudattal jusson el a beteg a kórt okozó élményhez. Az ellazult páciens külső és belső korlátozás nélkül kimondja gondolatait, és ezek végül elvezetnek a tudatból kiszorult, betegítő okokhoz, régi élményekhez. (Ide már betehető Kaján Tibor karikatúrája, amin Freud az általa elhíresült analitikus díványon fekszik, fölötte egy régi osztrák ötvenschillinges bankjegy, amin az ő portréja szerepel, s ezt mondja: „Erre még álmomban sem gondoltam!” De lehet, hogy ez inkább a végére kellene slusszpoénnak…)

            A gyógyító praxis során kiderült, hogy a képzettársítások nem állnak meg a kiváltó élménynél, hanem visszavezetnek a gyerekkorba. (Kép: Anna Margit: Akasztott bábu, Misztériumjáték, Magány, Madárdal!)

            Freud olyan összefüggésekre bukkant, amelyek megütközést, felháborodást keltettek. A szexuális fejlődés első kritikus szakaszát ismeri fel a kisgyerekkorban, ami lerombolni látszott a „gyermeki ártatlansága” vetett hitet.

            Hiába hangoztatta, hogy éppen azt állítja: az ember énje küzd az immorális törekvések ellen, ezért szorulnak a tudatalattiba, s ezért válhatnak neurotikus tünetek okozóivá. (Ide vágóképnek Salvador Dali szürreális látványaiból néhány. És rögtön egy kis muníció megvédeni az „értelmezhetetlen szimbolikát”: egy ilyen kritikára Dali úgy reagált anno: „ha értelmezhető lennék, az egyet jelentene a bukásommal.”)

            Kulcsmondat: „A tudattalan bűnérzés által az ember erkölcsösebb is, mint önmagáról hiszi.” Mindazonáltal a Freud elleni vádak akkor sem enyhültek, amikor az első világháború tapasztalatai alapján második alapösztönként feltételezte az agressziót, a „halálösztönt.” Így a szexuális ösztön energiájának, hatalmának le kellett mondania az „egyeduralomról” lelki alvilágunkban. (Ha lennének Szomory Dezső Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről című rendkívül érzékletes leírásával egyenértékű illusztrációk, azok ide nagyon jók lennének. Esetleg Mednyánszky László fronton készült rajzai.)

            Freud újabb ellenérzéseket váltott ki, amikor vizsgálódásait kiterjesztette a kultúra és a vallás eredetére. Egyik legmerészebb fejtegetése arról szól, hogy Mózes, aki vitathatatlanul a szellemtörténet egyik legnagyobb formátumú személyisége, voltaképpen nem a Biblia választott népének gyermeke, hanem – tudományos kutatásokból logikusan következtetve – egyiptomi volt.

            Minden felháborodás, tiltakozás ellenére, a felismert igazság tudatában hirdette nézeteit. Szókratészi stílusának lényege, hogy álláspontja kifejtése közben, állításról állításra úgy halad, hogy közben már ő maga szóba hozza a vele szembeni kételyeket, s úgy vitatkozik.

(Ide már csak a tartalékba készített René Magritte szürreális képei jöhetnek, a dupla-, sőt triplafedelű rejtelmeket sugalló talányos kompozíciók.)

            Mire elég egy circa háromperces összeállítás?

            Meg lehet-e haladni a szokványos ismeretterjesztő anyagok szűken mért információs hatáskörét?

            Nincsenek biztos válaszok. De még egy konvencionális apropó is ad esélyt, hogy legalább megvillantsunk egy kicsit, ízelítőnyit a világ gondolkodására, szemléletére felforgató erővel ható rendkívüli tudós életművéből. Jellemző, hogy nézetei, gondolatai még ellenfelei gondolkodásába is beszivárogtak.

            Ahogy Vikár György írta róla: „Mintha lelki nagyítót adott volna a kezünkbe, amelyen át élményvilágunk olyan jellegzetességei is feltűnnek, amelyek azelőtt észrevehetetlenek maradtak, és most nem tudjuk őket nem látni.” (Kifutó zene: Eric Satie: Gnossiennes No. 1. Zárókép: szobrok sötét alakjai, közöttük egy kisgyerek és egy nő sziluettje. Álomfejtés árnyakból.)