Csontos János: Camera obscura 2. – Isten csavargója

Nem könnyű feladat poétáról portréfilmet készíteni. Nem mintha költőink nem volnának képesek érzékletesen, olykor ékesszólóan vallani választott orfeuszi hivatásukról – a látvány, a digitális mozgókép újkeletű forradalma alakította át gyökeresen befogadói szokásainkat.

Egy emberöltővel korábban még lekötötték az igényes nézőt a „beszélő fejek”; az olvasáskultúra egy magasabb fokán hajlamosak voltunk nagyobb jelentőséget tulajdonítani az emberi arc rezdüléseinek – manapság azonban az emberi sorsot, a művészi életpályát filmes eszközökkel feldolgozó alkotásokat nemcsak illendő, de kötelező is „felképezni”. Szobrászt, építészt könnyebb jellegzetes vizuális környezetbe illeszteni: műveik három dimenziósak, körbejárhatóak. Az irodalmárok közül szerencsésebb a helyzet a prózaírókkal és a drámaírókkal, hiszen műveik adaptálhatóak, az archív betétek oldhatják a puszta vallomásjelleget.

A „Nyitott könyv” típusú, keresztmetszetszerű mini-tévéjátékok azonban kifordult értékrendű korunkban aránytalanul drágának számítanak, ennélfogva sajátos köztes műfajként úgyszólván el is tűntek a képernyőről. A költőkről készített portréfilmeknél viszont az alkotók szűk ösvényen járnak. Ha nem akarnak csupán könyvborítókat mutogatni, akkor vagy a szülő- és lakóhelyükre kell elkísérniük a lírikust (régebben erre a gyakorlatra alapozták a Szülőföldemen, újabban a Szerelmes földrajz sorozatokat), vagy föl kell vállalniuk a képi világban az érzelmességet, hiszen a vers hatásmechanizmusa éppúgy odabenn, a lélekben működik, akár a természetről alkotott képzeteink.

Jánosi Antal, az Isten csavargója című portréfilm forgatókönyvírója és rendezője vegyíti a két megoldást: költői portréiban az autentikus életrajzi helyszínekre is eljutunk, ugyanakkor a gondosan kiválasztott versek adaptációja a legjobb értelemben vett filmes tradíciókat alkalmazza. Szerkesztő-rendezői munkássága e területen is roppant imponáló: korábban készített már filmet Márai Sándorról, Gérecz Attiláról, Gál Sándorról, Sulyok Vincéről, Nagy Gáspárról, Juhász Gyuláról, Juhász Ferencről, Nagy Lászlóról, Kalász Mártonról is. Legutóbb pedig Szabó Lőrincről, amivel igencsak magasra tette a mércét. Kiss Benedek portréfilmjében mégsem verte le a lecet – igaz, ehhez a Kilencek költőcsoport markáns alakjának lírai kisugárzása is nagyban hozzájárult. A költeményeket a szerző mellett Csernák János és Sinkovits-Vitay András szólaltatja meg hitelesen és ihletetten, irigylésre méltó orgánummal. Aligha véletlen, hogy a filmet a közszolgálati csatornák tűzték műsorukra – igen helyesen, mert a kortárs költészet, a magyar nyelvű magaskultúra népszerűsítése a közszolgálat egyik kevéssé emlegetett, de megkerülhetetlen feladata.
Kiss Benedek a hetvenhez közelítve a magyar költészet élő klasszikusává nőtte ki magát, még ha lekerekített életműve nem is kapja meg minden tekintetben az azt megillető figyelmet és elismerést. Van ugyan neki József Attila-díja, tisztikeresztje, Balassi-kardja, Bethlen Gábor-díja is – úgy hírlik azonban, Kossuth-díjat idén sem kap. Ezek persze csak világi hívságok, voltaképpen nem számítanak.

Maga Kiss Benedek – barátainak: Kiss Bence – is magasabb fórumokra veti a tekintetét. Összegyűjtött verseinek az Utak keresztje címet adta; ehhez stilárisan remekül illik az Isten csavargója filmcím. A forgatóstáb többek között a szülőhelyre, Akasztóra is ellátogatott. Kiss Benedek már évek óta díszpolgára a Bács-Kiskun megyei településnek, amely a közhiedelemmel ellentétben nemcsak a büntetett előéletű stadionépítő juhászt adta a világnak, aki visszaigényelte a forgalmi adót az Utolsó vacsora freskójáért. A

A portréból kiderül, hogy poétánk hat ujjal született, mint a táltosok vagy mint Ady Endre; a korabeli babonás közeg ezt a Sátán művének tartotta és a csecsemőkori ujjamputáció mellett döntött. Az újszülöttet ráadásul háromszor keresztelték meg (egyszer tévedésből ecettel) – Jánosi Antal ezeknek az ajándékba kapott népmesei motívumuknak a révén már a portréfilm elején képes egymásba csúsztatni a valóságos világot és a kulisszái mögött lappangó mítoszt. Erre pedig szükség is van, hiszen egy vállaltan küldetéses költőről van szó.

Vasy Géza irodalomtörténész, Kiss Benedek értő kritikusa a következőképpen summázta a költő indulását: „Az 1969-es költő-kirajzásban Kiss Benedek két antológiának is főszereplőjévé vált. Nemcsak az Elérhetetlen földben mutatkozott be, hanem ugyanakkor a Költők egymás közt kötetben is, és a korabeli kritika máris a legjobb tehetségek közé sorolta. Ezt az ítéletet hamarosan az első önálló kötet, a Gazdátlan évszak is megerősíthette volna, ha nem fogadja paradox módon több fanyalgás, holott mai szemmel nézve: fél évszázad egyik legerősebb pályakezdésének művészi dokumentuma.

Kiss Benedeknek mestere volt a népköltészet, mestere Petőfi, Ady, József Attila, a kortársak közül Juhász Ferenc és Nagy László, mégis már kezdetben megtalálta saját hangját. Inkább csak kiküzdött szemléletmódjában, ars poeticája általános jegyeiben követte példaképeit, ahhoz a hagyományhoz kötődve, amely küldetésnek is tekinti a költészetet, a közösség szolgálatát.”

Ez a hagyománykör a portréfilmen is átsüt. Az ifjú poéta Csillebércen még mintaúttörőként szavalóversenyt nyer, de a kalocsai diákot már az „emberség és magyarság” életprogramjával bocsátják útjára. A szemnyitogató alapélmény, a kétségtelen fordulópont pedig a pesti bölcsészkar. A Kilencek költőcsoport, illetve organikusan szerkesztett antológiájuk, az 1969-es Elérhetetlen föld Kiss Benedek szerint maga is „felért egy egyetemmel”, de a több mint negyven éves időtávlat már azt is világossá teszi, hogy a pártállam ellen való lázadás a tematikus vonatkozások mellett generációs jelleget is magára öltött. A közös élményanyag, a társadalmi érzékenység, illetve Nagy László, Juhász Ferenc, Váci Mihály és Kormos István bábáskodása az Aczél György-i kultúrdiktatúra szemében még akkor is gyanússá tette a „rajban felröppenő” kilenc fiatal költőt, ha a több éves kálváriajárás után az antológia végül – Darvas József közbenjárására – a zárt kiadói hálózaton kívül, az Írószövetség egyetlen kiadványaként jelenhetett meg.

Korlátozott példányszámban, szinte eltitkolva a szélesebb olvasóközönség elől, mégis a hatvannyolcas ifjúság ereklyeszámba menő kis köteteként.
Az idő persze haladt, a hajdani ifjú költőkből derékhad lett, majd kiteljesedett életművű költői-írói iskola. Kiss Benedek az egyik újabb versében – hiszen nem kenyere a mellébeszélés, a „hamuka” – egyenesen „bácsiként” határozza meg magát. Persze perlekedik azért az idővel, ennélfogva Istennel is, akivel hasonlóan ambivalens a viszonya, mint hajdani kollégiumi szobatársának, Utassy Józsefnek; de még született pogányként is szakrálisabb a hangütése, mint a nemrég elhunyt költőbarátnak.

Kiss Benedek úgy véli: a költőnek „egyedüli számadása magával az Istennel van”. Ehhez az ars poeticához pedig megtalálta a paradicsomi helyszínt is, a Balaton-felvidéket. A természet gyermekeként, negyvenöt éve kényszerű fővárosi lakosként elvágyódott az urbánus környezetből, s feleségével együtt rálelt a Szentgyörgyhegyre. A történelem előtti bazaltkúpokon, a vulkánszőnyegre telepített idilli szőlőkön kedvtelve kalandozik Butskó György kamerája is. A portréfilm operatőrének lírai képei a régi játékfilmes iskolát idézik, az azonban kétségkívül illik Kiss Benedek nem is leplezett esztétikai konzervativizmusához.

A költő vállalja „őszikéinek” elégikus korszakát is, de ebbe az összegző periódusba szervesen beépültek a fiatal és középkorú férfi örömei és bánatai is: a szabadság és a szerelem, a bor és a cigaretta, a szőlő és a feszület. A film szépen és hűen sugározza vissza ezt a küzdelmes harmóniát. A költő voltaképpen korszerűtlen, téblábol a környezetében, hiszen nem érzi túl jól magát „ebben a mesterséges, túltechnicizált világban”. Kiss Benedek szerint Magyarország élenjár az elviselhetetlen életforma kialakításában; ezért van az szerinte, hogy – tükreként a nekünk adatott silány, fogyasztáselvű kornak – aki semmiről sem beszél a művészetben, „az van támogatva Hamukaországban”. A vágyott eszmény, az azílum ezzel szemben a szentgyörgyhegyi présház világa, ami azonban korántsem fikció, hanem létező, lefilmezhető színhely: maga a beteljesedés. A fővárosi poétát a szentgyörgyhegyi tanyásgazda ellensúlyozza, akinek igazi lelki otthona a menedékadó pannon táj, ahol estelente együtt lehetett nótázni a családdal meg a szívbéli barátokkal „a nagy borulatú ég alatt”, hogy zengett bele a környék, s ilyenkor érezte, „hogy az ember boldogságra született”.

A film abban a pillanatban született, amikor a költő – egészségügyi okokból – már kényszerűen búcsúzkodik ettől a kiküzdött idillikumtól. Számadásversei egyben halálversek is, amelyeknek visszatérő motívumuk: „Mért nem élhetek, Uram, tovább?” A portrékészítők itt könnyen ontológiai giccsbe csusszanhattak volna, de szerencsére megvetették a lábukat az agyagos lejtőn.

Segítette őket a „boromat kitöltöm – koromat betöltöm” anakreoni hangja; no meg az evilági kiszólások is óhatatlanul visszazökkentik a nézőt a realitásba: hiába van a szerzőnek több mint húsz felnőtt- és gyerekkönyve, manapság ez már csak eladósodáshoz vezet, hiszen „egy könyvért ma már jó, ha nem a szerző fizet”.

Jánosi Antal szerencsére nem ragadt bele korunk kicsinyes viszonyaiba; inkább – igen helyesen – az örökkévalóságra sandított. Akárcsak maga Kiss Benedek, aki „Isten csavargójaként” immár átlépte az idők és terek korlátait.