Szerényi Gábor: Szózat az emberiséghez

- Hol az anyag?

            - Az anyag gyakorlatilag készen van.

            - De mikor érsz be vele?

            - Félóra múlva.

            - Biztos?

            - Legyen inkább háromnegyed.

            - Jó, de siess. Kettőtől vágunk!

            Az anyagkészítő lerakja a telefont.

            A szíve vadul ver.

            Amikor azok a szavak hagyták el ajkait, hogy „az anyag gyakorlatilag készen van”, akkor lázasan azon töprengett, mit is kellett neki megírnia?

            Visszakérdezni nem lehet.

            Marad a blöff.

            A hazardírozás.

            Egy szűk órácskája van.

            Arra, amit már egy hete megírhatott volna.

            Mit is?

            Bábszínház?

            Az csak a jövő hétre kell. (Persze nekiállhatna már most, és akkor az egész héten könnyedén vonulhatna, peckesen, öntudatosan – egy szerkesztő, aki idő előtt megírta és leadta!)

            Odaül az írógéphez.

            Fontos mozzanat.

            Tom Wolfe, a Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal című korszakalkotó esszékötet szerzője megmondta, az alkotáshoz az egyik legfontosabb, hogy odaüljünk az íróasztal (írópad, írógép) mögé.

            Milyen egyszerű, milyen magától értetődő, milyen igaz!

            És milyen rettentő nehéz mégis.

            Don Giovanni a téma! (Most bevillant, mint mennyei sugallat.)

            És még van szűk negyven perc rá, hogy megírja.

            Na, jó, fejben tényleg készen van, egyik este elalvás előtt már meg is szerkesztette. (Gondolatban persze. Fekve, csukott szemmel nem lehet papírra írni. De képzeletben megformálta a testes, mégis dinamikus mondatokat. Itt-ott a bölcsesség csillámporával, a humor üdítő cseppjeivel. Álmában legalábbis ilyennek hatott.)

            „A nőt már az ókori görögök is ismerték.” Poénkodott, amikor kiosztották a feladatot.

            Egyik délután lemezről hallgatta Mozart operáját.

            Gyönyörű.

            Nyilván a vasárnap délelőtti műsorban több részlet is elhangzik. (Ügyelni, hogy ugyanazokat a zenéket ne használja.)

            De most gyorsan egy kávét.

            Az újságírók nemzeti itala.

            Bár a pulzusa – amit a koffein serkent – amúgyis heves.

            Mennyi az idő?

            Ajaj.

            Inkább egy teát? (Az a diplomaták nedűje. Másként ösztönöz. Elnyújtottabban, mélyebben. Mintha másmilyen ízű mondatok is születnének általa.)

            Erre most nincs idő.

            Ha gyorsan le is keni, azért annak mívesnek kell lenni.

            Meg okosnak.

            Szépen szólónak.

            Pontosan szerkesztettnek.

            Meg leginkább: tündérinek. (Ahogy azt várják tőle.)

            Arra is gondolnia kell, hogy milyen képek vannak a jegyzethez.

            Antonio Scotti a New Yorki Metropolitan Opera színpadán, 1899-ben.

            Egy régi plakát.

            Nem sok.

            Az archívumból biztosan lehet még találni illusztrációt.

            (Megszólal a telefon!)

            Éppen most!

            Amikor összecsapnak a feje fölött a hullámok.

            Egy képes újság elkérte az egyik televíziós jegyzetének szövegét közlésre. (A balerinásat.)

            Óh, ez igazán kedves. (Vajon mennyit fizetnek érte?)

            Agyba-főbe dicsérték, minek is tagadja roppantul élvezi az ilyet, de közben végig azon morfondírozott, hogyan kellene elegánsan a honoráriumra terelni a szót.

            „Egyes tudományos felvetések szerint a szerelem nem más, mint kémiai anyagok kölcsönhatása.” (Ez nyitó mondatnak elég jó felütésnek hat.)

            „Don Giovanni, az önző és mohó, szeretetnélküli szoknyavadász különleges helyet foglal el a vonzások Mengyelejev táblázatában. Történeteinek sorát szemlélve feltűnő, hogy ő, aki minden meghódított nő szerelmétől az elcsábítás után fejvesztve menekül, mennyire fogoly. Ösztöneinek rabszolgája.”

            És írja, és robog a papíron lendülettel.

            Tényleg olyan, mintha ez már mind fejben meg lett volna, s nem is lódított.

            (Karinthy Frigyes megmondta, a jó szerzőkből úgy kell kitaposni a cikket. A tehetségtelen grafománok persze ömlesztik olvashatatlan szómenéseiket.)

            „A szerelmi kalandok legközönségesebbike is őriz magában legalább egy picike jelet, ami torzult formákon át legalább emlékeztet az isteni eredetre.” (Ezt is kedvtelve nézegeti, ezt szeretni fogják – fogadkozik.)

            A lap aljára ér – éppen huszonnyolc sor -, na még a második papíron legalább hat sor, az a bekezdésekkel együtt, szokott tempójában olvasva két perc és húsz-huszonöt másodperc.            Az pont annyi, amennyi kell.

            Még van egy kihűlt korty a feketéből.

            Egy poénra hegyezett befejezés?

            Vagy úgy szépen kirezegtetve, a csillagok fölé merengtetve a hallgató-néző figyelmét…

            Picit már futni kell, picit már elkésik, de sebaj, az anyag kész van, összehajtva hosszában, kabátzsebében.

            Egy gépelt papír, meg egy pici. (Bevált mértékegység.)

            Micsoda felszabadultság!

            - De jó, hogy ideértél, már épp a te anyagoddal kezdenénk – így fogadja a rendező-asszisztens. – Megint egy kis koronaékszert hoztál nekünk?

            - Naná! Kicsiny ezüst kalapácsommal cizelláltam, és a partikuláris búbánatból fölragyogtatom a kozmikus végtelen költői zengzetébe!

            - Akkor menj kérlek a hangalámondóba, szomjúzzuk igéidet, intézd szózatod az emberiség boldogabb felének, ki hallgathat téged – vette föl a lelkesültség fordulatszámát a pontosságra kényes munkatárs. – Ugye nem több három percnél?

            - Don Giovanniból egy hosszabb poétikai beszélyt szerettem volna, reggelig tartót, de a költő – dichter! – sűrít.

            Mondatnak ilyen hatása még nem volt.

            - Don Giovanni? Ugye viccelsz?

            A mennybolt elsötétülni látszott. („Tessék?”)

            - Az a jövő heti téma.

            - Most mi van?

            - A bábszínház.