Varga Sándor Márton: Lájvízió 2. A felirat

Sok mindenért haragszol, ami akaratod ellenére a múltban történt veled, ám amikor megjelenik a Kortárs első száma, azt azért – mérnök létedre – végigolvasod. Van, ami tetszik benne, van, ami nem.
Adsz az általános műveltségre: operabérletet váltasz, múzeumba jársz, tévét nézel, és persze hónapról hónapra átrágod magad az élő hazai irodalom egyetlen folyóiratán. Amikor pedig – 1960 tavaszán – figyelmedbe ajánlják, hogy egy Ottlik Géza nevű szerzőtől nemrégen kiadtak egy regényt, a címe Iskola a határon, a legközelebbi könyvesboltban beszerzed.

Két este alatt rágod át magad rajta. Nincs olyan nap, amelyet ne olvasással fejeznél be: lefekvés előtt eligazítod a paplanodat, lábadhoz behajtogatod a plédet, fejedhez odakészíted Kodolányi János vagy Németh László valamely kötetét.
De most ez az Ottlik… Egy kukkot se értesz belőle. A tévét már régen kikapcsoltad, a kislámpát leoltottad, feleséged neked háttal szuszog, és te álmatlanul hánykolódsz, miféle iskola is ez a határon…
Arra jutsz, a betűkben a hiba. Esetleg a szemedben… Negyvenéves vagy, másnap elmész szemorvoshoz. Az, hogy nem érted Ottlikot, csak műszaki hiba lehet!

A váróteremben a Rádió és Televízió Újságot lapozgatod, egy szerkesztői üzenetben – jé, e percben az apró betűs részeket is milyen könnyedén silabizálod ki –: arról tájékoztatják a Nyersolajszivattyúgyár munkásait, hogy az „egyes filmfeliratok olvashatatlanságáról szóló levelüket a tv-hez továbbították.”
– De jó – sóhajtasz föl, mikor senki se hallja –, nem vagyok egyedül.
Aztán egy másik cikket olvasol: „A nézők olvasni tudását hetenként többször is próbára teszik a láthatatlanságba burkolódzó feliratok... A tv mérnökei valamilyen ügyes szerkezettel kísérleteznek, hogy előcsalogassák a feliratokat.”
Megnyugszol.

A nyárra visszarendel ugyan kontrollra a szemorvos, de nem mész el.
Szeptemberben viszont hírét veszed, hogy megoldás született a problémádra! Tófalvi József és Istvánfi Sándor szolgálati szabadalma jóvoltából új, elektronikus feliratozó technikát vezetnek be. Aha, világosulsz meg, a filmszalagba égetett szövegeket azért olvastad nehezen, mert azok a képernyőhöz képest kicsik voltak, aha-aha, és az átvitel csökkentett gradációtartománya miatt összemosódtak a háttérrel!
Érted.

Az új megoldás viszont? Feliratszalagokat alkalmaz, nagyobb betűkkel! A kép és a felirat videojelét meg csak össze kell keverni, és lám, a felirat világosabb szintje garantálja, hogy a betűk a képtartalom fehér részein is láthatóak!
Éppen egy szinte egészen friss, olasz filmet vetítenek, Pietro Germi Szalmaözvegyét, eredeti nyelven persze, de feliratozva, és íme, végre, minden szó olvasható!

Egy életvidám esztergályos beteg gyerekének tengerparti levegő tanácsol az orvos, ezért a feleség odautazik a kisfiúval, hősünk – kizsákmányolt proletár – hétvégéken látogatja őket. Egyszer aztán megismerkedik egy ifjú gépírónővel, aki vasárnaponként ugyanarra a tengerparti nyaralóhelyre jár vőlegényével, aki nem mellékesen katona, persze nem Varsói Szerződés, hanem NATO. A találkozásból szerelem szövődik, igaz, bűntudattól vezérelt, aztán persze menetrendszerűen érkezik a dráma, miközben a szakmunkásról kiderül, hogy csupa gátlás és bizonytalanság, de milyen is lehetne más egy tőkés társadalomban.

Mégse nőnek a szívedhez ezek az aljas kis feliratok… Moziban még csak-csak, de a tévé enyhén ívelt kávája leharapja sorok széleit, ha meg akarod fejteni az ákombákomokat, mégis közelebb kell húznod a foteledet, miközben nincs időd végigpásztázni a képet is … És hiába az ígéret, ha fehér háttérre tesznek fehér betűket, nem segít a vékonyka sötét kontúr sem…
A télen visszamész a szemorvoshoz. Megkapod életed első szemüvegét.

Tekintélyes külsőt kölcsönöz neked. Előbb-utóbb készíttetsz egy „néző” okulárét, amelyet mind gyakrabban viselsz, a tévézés lassacskán egyáltalán nem is esik jól nélküle, valamint egy „látót”, amelyet meg olvasáshoz.teszel föl.

Amikor új zakót varratsz magadnak – a mind leplezhetetlenebb pocakod miatt a konfekció sehogy sem passzol –, azt kéred, mindkét oldalon legyen belső zsebe, hogy egyik oldalra az egyik, a másikra a másik szemüvegedet tehesd. Különböző színű bőrtokokban tartod őket. Aztán előbb-utóbb, biztos, ami biztos, őrzöl odahaza tartalékot is.

Ha focimeccset nézel, pápaszem nélkül homályosan látod a labdát, csak a szaladgáló játékosokat, úgy, ahogy. Sötétek, világosak.
Hétfő esténként, amikor nincs adás a tévében, és römiztek a nappaliban, három szemüveges ember tépelődik a lapok fölött: anyósod, nejed és te.
Esténként persze olvasol. Arra sokáig nem találsz magyarázatot, miért nem érted Ottlikot.