Szerényi Gábor: Majom az űrben

"Az élet megint találékonyabb, mint a fantázia. Felhős Gyuri és Pál Tamás már elkezdtek képeket felvenni az űrmajomhoz."

„Mindenkinek elmondom.

            Van itt két porszívó.

            Két szerződésről számla.

            Hajdúné és Hajdú Lajos doktor.

            És egy jótállási.

            Várjál, ez sem idetartozik.”

            Az élet megint találékonyabb, mint a fantázia. Felhős Gyuri és Pál Tamás már elkezdtek képeket felvenni az űrmajomhoz. Egész éjszaka bent maradunk, ez már bizonyosnak látszik. Addig nekem kell beszerezni még kellékeket az animációhoz.

            Éppen itt, ebben a vegyeskereskedésben. (Nincs más a közelben.)

            Ahol – ha még egy percig kell hallgatnom az eladók egymás közötti szövegét - szétvet az ideg.

            Három percnél nem lehet hosszabb az anyag, ez is tuti.

            Na de azon belül!

            Olyanok leszünk, mint… mint… mint William Hanna és Joseph Barbera.

            Hárman.

            „Ezt nem akarta az a nő megérteni!

            Én mondtam neki szépen, nyugodtan, de ő csak rikácsolt.

            Hát kiket küldenek ide a központból?”

            Vannak olyan pillanatok, amikor az ember azt képzeli, hogy a vásárlók könyvébe beírni, az egy gyönyörű, felszabadító lélektani hadviselés része. Katartikus érzés. A butaság legyőzetése.

            De nem.

            Az igazi hozama az ilyen kényszerhelyzeteknek, hogy anyagot adnak.

            Tapasztalatot.

            Például megfigyeltem, hogyha ketten tárgyalnak ki egy távollévő harmadikat, akkor az ő előadásukban az mindig „ostoba, erőszakos, igazságtalan”, aki ráadásul „rikácsolva, idegbetegen” nyilvánul meg. (Mulatságos.)

            Amit vennem kell:

            - csomag csipesz (fából inkább),

            - damil (minél vékonyabb),

            - rajzszögek (már hoztam otthonról).

            - néhány konzervdoboz (hosszúkás hengerek kellenének, amikről le lehet áztatni a papírt, vagy alkoholos filccel rájuk tudok írni, rajzolni. Előtte kienni a tartalmát. Művészeti célból).

            Más most nem jut eszembe. (Hátteret majd meglévő temperával fekete fotókartonra festek. Tejutat, olyan távoli csillagképeket, amelyeket már elképzelni is szinte lehetetlen. Szinte. Tehát én tudni fogom.)

            A legfontosabb már kész van.

            A jegyzet.

            Persze megrendelésre jött a téma.

            Jerosa.

            Az űrmajom. (Valami évfordulója van, mindegy, az úgyis csak ürügy.)

            Űr ügy. (A vasárnap délelőtti szórakoztató televíziós magazinműsorba egy jegyzet. Kis színes. Azért finom áthallásokra hangolva.)

            Kilőtték, téma volt, világhír.

            Aztán elpusztult.

            Ennyi a váz. (Részletek az újságíró szövetség könyvtárában. Ahol Petri Ági segít keresni dokumentumokat. Én hajlamos vagyok konfúzussá válni kutatás közben. Ha például az idegen szavak szótárában keresek egy kifejezést, bizonyos hogy elkalandozom: jé, mennyi érdekes szó! Aztán alig győzöm magam visszaterelni eredeti témámhoz.)

            Mit is akartam?

            Találtam például egy portréfotót Lajka kutyáról. Aki szintén a kozmosz bizniszben vitézkedett, szegény. Ő is megérne egy megemlékezést.

            Mire a stúdióba értem, alkotótársaim már elszabadultak az addig felhalmozott kellékekkel. (Kölcsönkértem Dani fiacskámtól néhány műanyag játékfigurát, űrhajót, kerekeket, szállító járművet, építőanyagot. Ő már akkor tudta, hogy később felnőttként építészmérnök lesz, megengedte, hogy játsszak az ő komoly felszereléseivel.)

            Felhős Gyuri és Pál Tamás nem győzték várni, hogy megérkezzen az összes animációhoz tervezett anyag.

            Az én gyerekkoromból csodálatosan megmaradt felhúzós-fésülködős játékmajmommal már modellezték Jerosát. (Aki a jegyzet szerint nem rettent és megértette, hogy az emberiségért áldozatot kell hoznia. Ráadásul a párt biztosította családja életfogytig való banánellátását. Mindazonáltal a korabeli hírekből értesülhettünk, hogy az űrmajom rosszalkodik, tépdesi a drótokat, piszkálja a műszereket. Ettől rögtön rokonléleknek éreztem. Egy tragikus hős, aki mindenképp elpusztul, de mielőtt a tudomány oltárán megdicsőül, azért megpróbál fellázadni. Nem lehet nem szeretni.)

            A két fiú dróton keringtette Jerosát.

            Világították, mozgatták.

            Igaziból látszott, hogy elég nehéz lesz ebből drámai hatást kihozni.

            Egy picit átírtam a szöveget.

            Beleéltem magam Jerosa szerepébe.

            Cserébe őáltala egy kicsit olyan lett ez az űrmajom, mint én.

            Ami a tévében néhány perc, és már vége is van, annak elkészítése irgalmatlan hosszú órákig tart.

            Hat másodperces snitteken kínlódunk félájultan a kimerültségtől. („Húzd a drótot jobbra fölfelé, de ennél lassabban, a majom kicsit forduljon félprofilba, közben a súrolófényből vegyél vissza… úgy időzítsd, hogy mikor az űrhajó tetejéhez ér, addigra legyen az aláfestő zenében az eolhárfás rész… jó? Jó. Na, akkor vegyük föl még egyszer. De ne recegjen a vége! ”)

            Hajnali fél ötkor – kivégzési idő! – már olybá tűnik, hogy ez az egész űrmajmos szellemidéző filmecske egy rettenetes nagy marhaság. Ennek a nyilvánvalóan igazságtalan önvádnak a mélyén azért finoman befészkeli magát az a rögeszme, hogy a „néző a pénzéért egy egészen nézhető kis mozit kap.”

            Reggel – a hasogató józanság hideg fényében – meglátom a mosdó tükrében a saját ábrázatomat.

            Egyszerűen nem értem, hogy miért nem egy majom néz vissza rám.