Csontos János: Camera obscura 1 – A király beszéde

Tízegynéhány év után visszatérni Londonba nemcsak azzal a megnyugvással jár, hogy az ember fiatalabb korában sem tévedett nagyot: a britek fővárosa még mindig egy stílusos, élhető hely a zsugorodó világban – a szembeötlő változást is konstatálnia kell, hogy a Temze-parti metropolisz multikulturálisabb, mint valaha.

Ez a sors alighanem a hajdani nagy gyarmattartó nemzetek áldása és átka: a volt kolóniák polgárainak milliói úgyszólván alanyi jogon áramlanak a ködös Albionba, az angolság fogalma pedig az utóbbi bő fél évszázadban gyökeresen átalakult. A szigetországi média és filmgyártás az utóbbi hatvanöt évben csupán töredékes válaszokat tudott adni arra a páratlan történelmi presztízsveszteségre, hogy a XX. század úgy köszöntött rá a birodalomra mint vezető világhatalomra, s úgy távozott, hogy a Buckingham palota urai csupán egy uralkodócsaláddá váltak a sok közül ebben az egzotikus műfajban. A hegemóniát épp egy régi renegát gyarmat, Amerika vette át az Egyesült Királyságtól, de száz évvel korábban bajos lett volna elgondolni olyan ázsiai országok felemelkedését is, mint Kína, vagy a brit korona legcsillogóbb gyémántja, India.

Az angol demokráciamodell, az alkotmányos királyság már Cromwell kiiktatása óta problematikus volt, de a gazdasági és világpolitikai sikerek elfedték az anomáliákat: a világ szemében a deviancia vált normává. A király vagy királynő nem bírt valóságos végrehajtó hatalommal, de szerepe zavarba ejtően több volt a szimbolikusnál: az uralkodó família tagjai nem elsők az egyenlők között, hanem valóban elsők, akik előtt egy jóravaló adófizető polgárnak (alattvalónak) kötelezően, habozás nélkül pukkedliznie illik. A Brit Nemzetközösség népei (beleértve a tengerentúli demokráciákat, Kanadától Új-Zélandig) mindmáig vágynak arra, hogy szerethessék az uralkodó családot, az uralkodó család pedig hideg racionalitással törekszik arra, hogy szerethető legyen. E némiképp üzleties viszony alapja a tradíció, ami nem mindig képes elég gyorsan reagálni a rohamosan változó időkre, ezért a posztmodern intézmények – elsősorban a bulvármédia – a királyi házzal (mint nagy közös témával) kapcsolatban folyton a hibát, az abnormálist kutatja. Ezért lehetett világmítosz Lady Diana szívbemarkoló története, a megcsalt és elvált, végül a sors által tragikusan büntetett asszony drámája, aki a társadalmi kötelesség és az egyéni boldogság malomkövei között őrlődött, és romantikus módon végül az utóbbit választotta.
A királyi szappanopera most az utódok esküvőjével folytatódik, ám a kollektív történetéhség akkora, hogy muszáj időnként a fordulatokban gazdag históriai múlthoz fordulni: a brit identitást módszeresen erősítő meseigényt VIII. Henrik hat szerencsétlen felesége és az egész morbid Shakespeare-repertoár sem képes kielégíteni. Időnként felfedezik hát azt a harmincas évekbeli rózsaszín sztorit is, amikor a hevesvérű Edward király egy kétszeresen elvált baltimore-i asszony szerelmének kedvéért lemondott a trónról. (Az anglikán egyház feje ugyanis kizárólag hajadont vezethet az oltárhoz; még akkor is, ha a már emlegetett VIII. Henrik annak idején kizárólag a válás kedvéért idézte elő az egész egyházszakadást.)

A romantikus televíziós feldolgozásokban a „jöttment” amerikai nő a szerelem istennője, a liberális boldogságfogalom szimbóluma – holott a britek nagy része mind a mai napig a gépezetbe esett homokszemet látja benne: a csábítót, aki megfosztotta a nemzetet törvényes királyától. Tom Hooper új filmje, A király beszéde, amelyet tizenegy Oscar-díjra jelöltek, a baltimore-i asszonyt, Wallis Simpsont ennek megfelelően kellőképpen ellenszenves fúriának állítja be, de szemérmesen hallgat arról, hogy az 1936-ban VI. György néven trónra került fiatalabb fivér a botrány elcsitítására a Bahamákra száműzte bátyját, Edwardot és nemkívánatos új feleségét. S a leplezetlen hollywoodi dramaturgiát követő alkotás azt sem firtatja, hogy a hagyománytipró pár Európából való eltávolításának nemcsak családi, hanem politikai okai is voltak: György így próbálta megakadályozni, hogy Edward bármiféle egyezségre lépjen a Führerrel.
A történetben ugyanis nem elhanyagolható az évszám: a II. világháború kirobbanását megelőző évben vagyunk. A brit politikában egyedül a makacs Churchill emlegeti magányos harcosként a náciveszélyt, pontosabban azt, hogy Angliát megtámadhatják a németek – az uralkodóház viszont akkor még inkább szimpatizál Hitlerrel, aki ugyebár diktátor küllemű figura és nem felel meg mindenben a kényes ízlésnek, de végül is rendet tesz a zavaros folyamatokba bonyolódott, bolsevik veszélytől fenyegetett kontinensen. Egyes történészek szerint eleinte György is rokonszenvezett a náci törekvésekkel – csupán később, többek között Churchill hatására változtatott álláspontján. (Mások meg Churchill szerepének kidomborítását érzik nyilvánvaló történelemhamisításnak.) A dolog a későbbiek ismeretében több mint kínos: aligha véletlen, hogy az 1936-os királyválság idejére vonatkozó iratok zárolását az anyakirálynének, VI. György feleségének, II. Erzsébet anyjának a halála után sem oldották fel. (A mostani filmben az egzaltált szerepekben megismert Helena Bonham Carter alakítja, zseniális eszköztelenséggel.) Az viszont vitathatatlan történelmi tény, hogy a Chamberlain-kormány Csehszlovákia lerohanásáig inkább kiegyezni próbált Hitlerrel (úgy ítélték meg, hogy London Berlinnel ellentétben nem készült fel egy elhúzódó háborúra); az uralkodócserének tehát igenis volt világpolitikai jelentősége, az nem csupán a forgatókönyvírók utólagos agyszüleménye.

A brit történelmi presztízs csökkenésére afféle kompenzációként a szigetországi filmgyártás eddig olyan nagyszabású válaszokat próbált adni, mint James Bond vagy Harry Potter. Mindkettő mese, csak az egyik konkrétabban, a másik pedig még idézőjelesebben igyekszik reparálni a brit világot, amikor a dolgok még egyben voltak, s az egész nem tört darabokra. A király beszéde ezekhez képest maga a konzervatív forradalom. Vissza a lineáris filmnyelvhez, semmi idősík, semmi technikai bravúrkodás. Egy egyszerű, igaznak beállított történetet mesélünk el, amely a saját közönségben képes kiváltani a nemzeti katarzist, más publikumokban pedig megidézni a britség fílingjét. A produkció tehát egyszerre hamisítatlanul angol és előzékenyen globális – ezért is a temérdek Oscar-jelölés. Az már más kérdés, hogy e hatás kedvéért mi mindent kell a történelmi alapanyagon átigazítani.

A magyar nézőnek persze semmi oka nincs e film láttán fanyalogni: jómagam például szívesen látnék hasonló mozgóképes kísérleteket mondjuk Bethlenről vagy Tiszáról. Colin Firth, az örök Mr. Darcy (aki az angol hősszerelmes figuráját nemcsak a Büszkeség és balítéletben, hanem könnyed korunkbeli feldolgozásában, a Bridget Jones-ban is illúziókeltően megformálta) szinte lubickol a dadogó yorki herceg, Albert szerepében, aki aztán VI. György néven lesz minden britek királya. A kiöregedő szépfiúra mintha ráöntötték volna ezt a figurát, akit a merevsége és esendősége tesz rokonszenvessé. Némelyik, a kákán is csomót kereső történész persze még azt is kétségbe vonja, hogy a király egyáltalán beszédhibás volt – de a történet a botcsinálta logopédussal, akit később személyes szolgálataiért lovaggá ütnek, akkor is bájos és megható, ha máskülönben köszönő viszonyban sincs a valósággal.

A történelmi hitelességnél sokkal érdekesebb az a pillanat, amikor a politika világába hirtelen és visszavonhatatlanul berobban a média. Albertet első ízben egy élőben közvetített rádióbeszéd alkalmával látjuk a vásznon. A felolvasást a Wembleyből közvetítik, s a herceg a beszédgátlása miatt csúnyán felsül, nem képes protokolláris feladatának sem eleget tenni. Ez az a mozzanat, amikor az új találmány szerves részévé válik a közéletnek: a politika általa tömegesedik, hiszen míg az újságok csupán az üzenetet közvetítik, a rádió magát a hangot is. A politikus általa győzködi a választót, a királyi család pedig a rádiót használja mint médiumot, hogy a nép „szeresse” az uralkodóházat.

A problémát nem a beszéd tartalma okozza: azt nem nevesített hozzáértők gördülékenyen megírják, el is éri a megfelelő hatást, legyen szó az istenadta néphez intézett szívmelengető karácsonyi üzenetről vagy a hadiállapot szívszorító bejelentéséről. Föl sem merül, hogy a herceg vagy a király nekiálljon beszédet fogalmazni – arra megvannak a megfelelő szakemberek. Hirtelenjében az előadás, a felolvasás válik perdöntővé, ahol a szó, az emberi hang politika- és történelemformáló tényezővé alakul. Ha egy vezető erre az egyszerű, de nélkülözhetetlen hitelesítő funkcióra alkalmatlan, akkor a nép szemében az uralkodásra is alkalmatlan. Korábban ez a fogyatékosság nem derült ki – mostantól kiderül. Ez az a momentum, amikor nem a nyilvánosság van már a hatalomért, hanem a hatalom válik a nyilvánosság foglyává.

Ez a film ráadásul – a kötelező pátosz mellett – kellő iróniával is beszél erről a radikális médiafordulatról. A rádióbeszédet már akkor is egy stúdióból közvetítik, de rögtön utána leültetik a királyt az íróasztalához a fényképész kedvéért, mintha ott történt volna a felolvasás: így mutat jól a lapokban. És közben egy picit sem pirulnak. Miként akkor sem, amikor a még újabb médium, a filmhíradó berobbanásakor a westminsteri érsek büszkén mondja, hogy személyesen vágta meg a koronázás képeit. S a hatalom kontrollja korántsem a múlté: A király beszédét forgalmazás előtt akkurátusan egyeztetni kellett Erzsébet királynővel, aki serdülő leányként maga is megjelenik a produkcióban. Úgy hírlik, jócskán voltak változtatásra irányuló kérések, sőt a film bemutathatósága is csak hajszálon múlott.

Azonkívül tanúi lehetünk ebben a történetben egy új foglalkozás, a „spin doctorság” megszületésének is. (Lionel Logue szerepében Geoffrey Rush parádézik: ausztrálként angolabb az angolnál.) Ennek a beszédhiba-reparátornak nincs diplomája (ezt némi késéssel a brit titkosszolgálat is kideríti, akárcsak Simpson asszony autókereskedő szeretőjének kilétét), de hitelesíti szakértelmét, hogy amatőr színészi múltjára alapozva az I. világháború sérült brit katonáit tanította újra beszélni. (Nem lehet eléggé méltányolni ezt a poént a mai ausztrál nyelvjárás ismeretében: egy „kenguru”, aki egy „englishman”-t okít angolra.) Megvan tehát a történelmi alap, a birodalmi fíling, s megvan a feszültség is, hiszen egy polgári self-made-man önérzete és a csúcsarisztokrata gőgje csap össze. A tanár a herceget Bertie-nek szólítja, ami a korabeli közegben elképesztő arcátlanság, de a „doktor” speciális képességére, szolgáltatására kizárásos alapon rászorul még a koronás fő is. (A tanítás módszerei a mából visszanézve megmosolyogtatóak – de ugyanilyenek lesznek egyszer a mai módszereink is.) A filmes sztori szerint ez a munkakapcsolat később barátsággá alakul – de tulajdonítsuk ezt a nyilvánvaló túlzást annak, hogy a forgatókönyv a logopédus emlékiratai nyomán készült.

A film leleménye abban áll, hogy a tanítás túllép a nyelvtörők világán: a logopédus egyben pszichológus is, aki meglepő és megrázó traumákat ás elő a királyfi gyermekkorából; de politikai tanácsadóvá is avanzsál, amikor azt sugallja az önbizalomhiányban szenvedő hercegnek, hogy csapodár életvitelű bátyja helyett ő alkalmasabb volna a még oly szimbolikus, de válságos időkben nagy jelentőséggel bíró uralkodásra. Ez az elkendőzött, de gondosan kibontott vágy válik aztán nemzeti üggyé, össznépi katarzissá a film végére, ahol a nagy hatásszünetekkel előadott királyi beszéd a háborúba lépésről diadalmas muzsika festi alá, bizonyosan jó néhány Oscar-díjnak is megágyazva.