Csontos János: Korkultúra 4. - Szappan

A szappanoperák korát éljük. Milliónyi sorozat visszatérő hősei vadásznak szabad óráinkra és perceinkre, megpróbálva akut függőségbe taszítani bennünket sorsuktól, szerelmeiktől és árulásaiktól. A sorozatfüggés egyfajta életpótlék: mások élik meg helyettünk, amire mi volnánk hivatottak, csak épp vagy érkezésünk, vagy kedvünk, vagy tehetségünk nincs hozzá elegendő. Persze mindez a moziról és a színházról is elmondható – csakhogy a szappanopera más: az nem csupán egy alternatív életajánlat, hanem legyűrhetetlen szenvedély is, mint mondjuk a szerencsejátékok.

Mások, másutt már korábban is a szappanoperák korát élték – nálunk viszont az állampárti diktatúra többek között a médiadózisok aggályos adagolásával is együtt járt. Egy vagy másfél tévécsatorna (mínusz a hétfői adásszünet) nem viselt el túl sok sorozatot – sőt az oszthatóság meg az évszakolás miatt többnyire azok is megmaradtak a tizenhárom részes kategóriában. Az egyetlen tényleges hazai szappanopera is sajátos módon nem a televízió, hanem a rádió terméke volt: a Szabó család szinte mindvégig megmaradt a szocialista életmód propagandaműsorának, ám mivel hétről hétre tehetséges emberek írták és játszották, a sebesen változó időben is megtartotta a maga milliós rajongótáborát. A hazai tévérendezők jobbára klasszikusokat dolgoztak fel, ami az adott körülmények között bölcs kulturális döntésnek volt mondható; de itt is megjelentek az ideológiai töltetű kalandszériák: Bors Máté vagy Láng Vince történeteinek ismétléséhez a kilógó vörös farkak miatt igazság szerint manapság már egyfajta történelmi gyorstalpaló műsort kéne társítani. A magyar szappanopera már a kilencvenes évek terméke: kisvártatva kiderül, hogy valóságos tömegigény tartotta-e életben, vagy a korábbi médiatörvény túlságosan is elnéző adóleírási gyakorlata.

A nagyipari történetgyártás persze nem magyar találmány – bár Hollywoodra, legalábbis mennyiségi téren, az utóbbi évtizedekben jónéhány kört rávert Latin-Amerika. Mintha a dél-amerikai földrész még fogékonyabb volna az életpótlékokra, mint az angolszász kultúra. Ami az Isaura-féle daliás időkben még újdonságszámba ment – hogy a történeteket nem heti, hanem napi dózisban adagolják számunkra –, az manapság már egy kiterjedt iparág magától értetődő követelménye. A telenovela pedig magának a szappanoperának a műfaját is alapvetően átformálta: a folytatásos történetek nemcsak kiszorítottak maguknak egy fix helyet a tévénéző napirendjéből, hanem megpróbálták egy az egyben átvenni a való világ ismérveit. Ne vacakolj az élettel, mi tálcán nyújtjuk azt neked! – szólt a csábító ajánlat.
A globalizálódott világban úgyszólván természetessé vált, hogy nap mint nap kolumbiai, kanadai, ausztrál, olasz, sőt koreai élettörténeteket kísérjünk nyomon. Nagy a szórás időben is, a történelmi ókortól az elképzelt XXV. századig. Ráadásul az évadok és lekérhető-letölthető tartalmak világában a szertartás periodikus volta is elmosódóban van: kemény önfegyelem szükségeltetik hozzá, hogy ne egyszerre álljunk neki az egész virtuális könyvespolc kínálatának, a végtelennek tűnő szabadságból végtelen függőséget kreálva.

Mi hát a titka a folytatásos produkcióknak? Nincs új a nap alatt: már Jókai folytatásos regényeit is ugyanez a közönségigény hozta létre a korabeli társasági magazinokban. Részben az egyidejűség varázsa, részben az alkotói penzumkényszer: a kétfajta érdek teljesülése azt is elviselte, ha a sietős tempónak köszönhetően nem mindig volt makulátlan a szerkezet. A XXI. századi szappanopera a technikai bravúroknak köszönhetően méginkább képes elleplezni az ügyetlenségeket és bakugrásokat: elegendő néhány markáns stiláris azonosítóelem és fél tucatnyi karakteres színész, hogy máris belül kerüljünk a teremtett kisvilágon. Az alkotók oldalán pedig rendre ott van az az előny, ami úgyszólván ledolgozhatatlan: ha egy adott szereplőt elegendően sok élethelyzetben, választási és válságszituációban mutatunk meg, az akkor is a közeli virtuális ismerősünkké válik, ha máskülönben nem vacakolunk túl sokat az árnyalt jellemábrázolással.

A szappanoperák új generációja a reality show, ahol már a történetmondással sem nyűglődnek a műsorkészítők, hanem csak azokat a kereteket teremtik meg, ahol az állandó szereplők azt a bizonyos sokféle élethelyzetet megélhetik. A villalakók kiválasztásánál épp ezért furcsa harapófogó-helyzetbe kerülnek a showmesterek: nem dönthetnek különleges képességű szereplők mellett, hiszen az ő kiválóságukban a többnyire semmilyen kiemelkedő képességgel nem rendelkező nézői tömegek nem ismernének magukra; de nem lehetnek teljesen érdektelenek sem, hiszen ez óhatatlanul unalomba fullasztaná a produkciót. A kellő feszültséget csak egy módon: a különleges, olykor extrém feladatok révén lehet fenntartani; ennek erőltetése azonban a fikciónál is fiktívebb vizekre sodorja a műfajt, a reality show-ból irreality show-t formálva. S valahol itt a kígyó a saját farkába harap: immár sztoripótlékokat kapunk életpótlékok helyett. Egyszerre következik be a minden határon túli nívótlanodás és az illúziók dezillúziója. Mintha a szappanból nem maradna, csak a hab…