Szerényi Gábor: Az ezredes kabátja

"Akkoriban még nem volt internet, nem tudtunk percek alatt átfuttatni információkat szemünk előtt, helyette maradt a könyvtárazás..."

 - Ezredes úr, megengedi, hogy felakasszam a kabátját?
 - Felőlem akár agyon is lőheti.
 

Ezt a viccet jegyeztem föl neked, kedves Mór, hátha még nem hallottad ott New Jerseyben. A csillaghegyi szaunában még hallok poénokat, a Lukács uszodában már nem. Leginkább azért, mert oda már egy ideje nem járok. Emlékszem – te jó ég: már negyedszázad eltelt azóta? – amikor együtt forgattunk rövid filmeket az Egy hely című sorozatba. Az idő tájt mentünk a Lukácsba is más helyek mellett, s akkor még milyen jónak tűnt. 

Tudom milyen feledékeny vagy, meg nem is őrzöl emlékeket. És az archívumban sem maradt meg a néhány perces etűd. (Látod, ki kellett volna lopni időben, hogy az utókor okuljon csetlés-botlásainkon. Talán még mulatságos is lenne.)
 

Akkoriban még nem volt internet, nem tudtunk percek alatt átfuttatni információkat szemünk előtt, helyette maradt a könyvtárazás. Meg az eredetileg felhalmozott olvasottság.
Mindenesetre hatásosabban lehetett villogni megtanult idézetekkel, választékosan és virtuózan forgatott szavakkal. (Lásd: a csajozás alapjai című soha meg nem írt tanulmányomat.)
 

Egy szabvány írógéppapírra ráfért a jegyzet, amit a Lukács uszodáról írtál. (És tényleg írógéppel.) Pontosan tudtad, hogy ez a műfaj nem bír ki, csak maximum két perc húsz másodpercet.

Lehet akármilyen veretes, cizellált szöveg, aláfestve zenével, dinamikusan vágott képi anyag, két és fél perc táján óhatatlanul unalmas lesz, mégha szépen hangsúlyozva, kellemes hangszíneddel mondod is alá…
 

Írógépbe fogalmaztál, s munkaeszköz volt a stopperóra, amivel rögtön mérted is a jegyzet hosszát. (És ahogy felolvastad, először magadnak a szöveget, már érezted is, mikor kell átírni, rövidíteni, esetleg kibontani egy nem elég világos részletet. Felkészülni persze arra is, hogy mondjuk csak egy perc harmincöt másodperc lehet az anyag, mert különben nem fér be az adásba. Azt pedig már a gyógyszergyári újságnál megtanultad, hogy „Csehovból is lehet húzni”, ha a lapszerkesztés úgy kívánja.)
 

Mintha csak tegnap lett volna.
 

A stáb leparkolt a Frankel Leó utcai kapunál, s megindult az udvaron át. Operatőr, technikus, szerkesztő – és még rendező is volt akkor külön. (És még én is ott ténferegtem, mint barátod, persze „kreatív konzultánsként.”)
 

Senki nem hagyta még ki a hálaadó táblákat. Kaufer Sándor, Zentáról, Mary Davis New Yorkból, vagy Schwarcz Sámuelné kőbe vésetett köszönő sorai már a XIX. század végétől hirdetik a gyógyvíz csodáját…
 

De nem ez maradt akkor emlékezetes nekem, hanem az, miközben vágóképeztünk. Hatalmas platánok közt próbáltuk kitalálni, mit lehetne valami mást kitalálni, mint a többi stáb. És akkor te egyre idegesebben néztél rendezőnkre. (Aki egyébként azóta igazi hazai híresség lett, szakácskönyveket ír, újságot ad ki ebben a témában, s egy csatornán főzős-sütős műsort is jegyez – szép nő, tehetséges, és még sikeres is.)

Akkor azonban – szürke egérke jellegű, inkább lámpalázas kezdő – nyugtalanul forgatva fejét gyűrögette kezében a filmjegyzet alapját képező gépelt papírt.
 

Hát ezt nem bírtad te. (Ismerlek, apró, ám makacs mániáiddal.)
 „Ne haragudj, de a jegyzetem csak egy példányban gépeltem le, ne gyűrd össze, légy szíves, bocs.” (Szégyellted is, hogy ezért az apróságért szólsz, de azt sem bírtad szó nélkül, hogy a te kéziratod mángorlódik „idegen” kézben.)
 

Ingyen bemehettünk az uszodába, és persze te, az anyag szerkesztője öltöztél át, s úsztál mohón, mint önkéntes szereplő a medencéről szóló snittekben. A partról láttam, hogy az egész uszodai jegyzetben ezt élvezted a legjobban. Hogy elszántan, közömbös pofával tempózol. Arra gondolhattál, hogy egyszerre dolgozol, sportolsz, kikapcsolódsz, és még a kultúrának is adsz. (Plusz ingyen mehettél be, és a jegyzetért még fizetnek is.)
 

Titkosszolgálati módszerekkel megtudtam, hogy napjainkban Staten Island-re jársz olykor úszni. (Nincs belépődíj, csak erős lakatot kell bemutatni, hogy hatékonyan be tudod zárni az öltözőszekrényed. Meg bélése legyen a fürdőshortnak – ott ez a felénk szokásos rövid, szűk alsó nem divat -, gondolom azért, hogy ne lógázzák ki a fiúk magukat a gatyából.)
 Korán reggel tudsz csak ott úszni, később már rengeteg fekete gyerek ugrál a medencébe, az már nem alkalmas a meditáló tempózáshoz.
 

A Lukácsban is sokan vannak, de azért fegyelem uralkodik. Nem ezért nem járok oda. Egyszerűen nem lelem már azt a hajdani hangulatot, ami olybá tűnt régen, hogy odajárni, az nemcsak a testnek volt felüdülés, de mintha egy szellemileg elegánsabb miliőbe csobbant volna az ember. (Kontrasztban a külvilág komisz sivárságával.)

Nem morgok, nem kedvtelenítelek. (Megy az neked önállóan is.)
 De ha egyszer hazajössz, érdemes kipróbálnod Csillaghegyet.
 A közhiedelemmel ellentétben a víz nem hideg. 25-26 fok közötti, és a télre sátorral fedett medence körül a levegő is körülbelül ugyanennyi. A szauna pedig 90 fok legalább.

Mi kell még?

 A hangulatról egy másik, külön levélben írok neked. (Most megyek, felbélyegzem a borítékot, s a címzés: Crescent Street, Long Island, N. Y. – stb. remélem nem változott.)
 Azért még egy poén idefér a lap aljára még úgy látom. (Lehet, hogy régi, de talán még nem hallottad.) A kocsmában ül italával a vendég a pultnál, s egyszercsak felsóhajt: „hajjaj, jaj”. Mire a csapos: „Uram! Itt nem politizálunk!”