Varga Sándor Márton: Lájvízió 2. A nekrológ

Imre bácsi halálhírét nem mondják be.
– Erre most… nem kíváncsi senki, Marci – int le anyósod, amikor ott berzenkedsz neki a konyhában, miközben sütöd a családnak a vasárnap reggeli, hagymás-kolbászos rántottát.

Hiába van már tévéadás 1958-ban Magyarországon, hiába van már híradó, a néhai miniszterelnök kivégzésének ténye valahogy mégse szerepel a közlendők között. Hja, Rákosi halálhíre is csak mínuszos hír lesz az 1971-es Népszabadságban… Kádárt bezzeg bemondják 1989-ben: még a gyászolók kígyózó sorát is élőben mutatják! A pizsamás Antall Józseffel interjút is forgatnak a kilencvenes évek elején, amikor már sejthető, hogy nagy a baj… Ez utóbbi elhunytáról még itt, az árnyékvilágban értesülsz. Esztendő múltán már együtt nézitek a másvilági tévéhíradót.

Odalenn, a neked méretett földi időben a tévé hozza tudomásodra, már a kezdet kezdetétől, ha fontos ember távozik az élők sorából. Jó, lehet, nem aznap mindjárt, nem is mindig a halál beálltát: előfordul, hogy csak a temetést. Egy temetés önmagában is hálás téma: lehet pásztázni a gyászolók arcán. Megnézheted, ki ment ki Farkasrétre, Rákoskeresztúrra… Na meg lajstromozhatod azt is, ki nem.

Már 1957. július 2-án, kedden 19 órakor a Magyar Televízió első önálló hírműsorának, a Képes Híradónak első adása Soós Imre ravataláról mutat képsorokat.
– Nahát, ez a színészgyerek meg hogy öngyilkos lett! – Ha az egész város erről pletykál, anyósod se maradhat ki, igaz, az ő legfőbb hírforrása Zsófi néni a harmadikról. Amit Zsófi néni nem tud, az meg se történt Budapesten. Zsófi néni diszpécser lehetne a Szabadság téren.

Október 15-én, kedden meg egy költőt kísér utolsó útjára a kamera. Szabó Lőrinc gigasztár.
Élsz ebben a tízmilliós országban, amikor pediglen a megfelelő életkorba érsz, naponta átböngészed úgy a Népszabadság, mint a Magyar Nemzet halálozási rovatát, és azt veszed észre, hogy egyre gyakrabban találsz bennük ismerős nevet.
– Nahát, nahát… Tudod, édes fiam, amikor meghal valaki, aki nálad öregebb, azt rendjén lévőnek találod. Amikor fiatalabb hal meg, azt mondod, micsoda tragédia. De amikor kortárs… – Anyósod bölcs asszony.

A tévéhíradó jóvoltából kitekinthetsz külföldre is: 1958. augusztus 27-én például egy híres-neves tudós, Joliot Curie haláláról számolnak be egyenest Franciaországból.
1959. augusztus 8-tól aztán a politikai mártíromság is megjelenik a képernyőn: előbb az ötvenes évek „négyesfogatának” sokat emlegetett tagjától, Révai Józseftől – Rákosi Mátyás mellett se Farkas Mihály, se Gerő Ernő földi létének befejezése nem érdemel említést –, nem sokkal később, 1960. január 12-én Antos István pénzügyminisztertől vesznek végső búcsút. 
Nem is tudod, hogy a legmagasabb helyről származik a döntés: aki valamikor, akár testületi tagként is, vezette az egypártot, annak a halálhírét be kell jelenteni, súlyosabb esetben a temetéséről is tudósítania kell a tévéhíradónak.
– Hát Iksz Ipszilon elvtárs annyit se ér a munkásmozgalomnak, hogy bemondják a tévében, hogy a továbbiakban nem tehet már semmit a munkásmozgalomért?
Vagy.

– No, Ez a Zé Zsé nagy szolgálatokat tehetett, ha még a temetésére is kizavarták azt a szegény operatőrt…
Anyósod képes ilyen szenvtelen mondatokkal kommentálni a látottakat.
Ám ahogy haladsz előre az időben, a nevek úgy vesznek el a feledés homályában. Amikor a tévéhíradó a nyolcvanas évek közepén egy bizonyos K. H. nevű embertől búcsúzik, aki valamikor a húszas évek illegalitásában volt néhány hétig egy nóném pártocska magas beosztású vezetőinek egyike, magad is fölkapod a vizet, hogy hát ez meg azért már mégis valami nárcisztikus túlkapás. De az agitprop az agitprop: csak a nyolcvanas évek második felétől enyhül a számonkérő szigor.
Nagy utat tesztek meg. Mármint te és a tévé, együtt. Ilyetén mondatokkal indultok:

– Mély részvét mellett kísérte a gyászolók sokasága utolsó útjára…
És eljuttok, mondjuk, Pálfy Pisti Illyés Gyulát búcsúztató, 1983-as nekrológjáig. És amikor a tévéhíradó minden áldott esti négymilliós nézőtábora előtt el lehet majd mondani egy-egy nagy halottról a jón vagy a semmin kívül mást is, amikor Márai Sándor aggkori öngyilkossága már a tévéhíradó első kiadásában is nekrológot érdemel, onnantól tudod, hogy elérkezett szeretett hazádban a hatalomváltás ideje.

Nézed, nézed a tévét 1989-ben és 1990-ben: ha éppen nem élőben, hát néhány órás csúszással közvetítik az eseményeket, nagy-nagy, összefüggő gyászbeszéd azoknak az éveknek az összes tévéműsora, sirathatjátok az ifjúságotokat s vele együtt azt a nagy történelemformáló álmot, amely elvérzett a társadalom valóságában, és a kudarc romjain kezdhettek építeni valami mást, már persze, aki megéri.