Csontos János: Korkultúra 2. - Tamáskodás

Van abban valami szimbolikus, hogy Cseh Tamás január 22-én, épp a Magyar Kultúra Napján látta meg a napvilágot. Emiatt aztán lehetne ez a Cseh Kultúra Napja is – de ezúttal talán hagyjuk a visegrádi fílinget. Egyébként is: Kölcsey mester aligha tudhatott ilyen összefüggésekről, amikor papírra vetette a Himnuszt – s megkockáztatom: a Cseh szülők sem igen. Az csak sokkal később vált nyilvánvalóvá, hogy a Himnusz születésnapja meg az övé egybeesik – az egyiken szokás az összes strófát végigénekelni, a másikon pedig megkísérelni felidézni az összes dalt, időrendben. (Nem könnyű: van belőle vagy ezer.)

Cseh Tamásról érdekes módon mindenkinek van személyes emléke, aki élt és mozgott a nyolcvanas években. (Tudják, amelyek sapkát viselnek.) Elképesztő, mennyien emlékeznek úgy, hogy a barátai voltak – annyi mindenkit egy ember nem is tud fejben (és szívben) tartani. S valószínűleg mégis minden történet igaz. Következik ez a vagabund előadóművészi életmódból, amit még véletlenül se mondanék hakninak. (A jeles szerzőtárs, Bereményi Géza is úgy nevezte e jelenséget egyik filmjében: turné.) Tamás fellépés után nem rohant haza: ha csak tehette, ott aludt, barátkozott. Mint például azon a nevezetes debreceni estén, amikor az egyetemi aulában kivételesen nem Bereményi-dalokat adott elő, hanem a Csengey Dénessel közösen szerzett Mélyrepülést. (Csengey volt első monográfusuk – innét a bensőséges viszony.) Mindenki tudta, hogy a Kádár-rendszer mélyrepüléséről van szó – de csak Tamás dalolt; mi, többiek aktívan hallgattunk. Aztán persze a nagyerdei diákkocsmában már felbátorodtunk; megint lett sok új barát. Tamás végül a szállása helyett a kollégiumban aludt, a lányszinten, mert csak odáig bírtuk elvonszolni, úgy elfáradt a nehéz nap után. A debreceni diáklányokban – azok legnagyobb sajnálatára – a nehéz nap éjszakáján nem sok kárt tehetett, de hajnalban valamelyik humorzsák kiugrasztotta az ágyból, hogy jön a haragos vőlegény, mire zavarában kiugrott az ablakon. Szerencsére csak magasföldszint volt, de azért sikerült kificamítania a bokáját – másnap délelőtt gólya-viszi-a-fiát módjára juttattuk ki az állomásra, s tettük fel a vonatra. Ha akkor azt mondja nekem valaki, hogy egy jövendő Kossuth-díjassal időzünk, fennhangon kikacagom – hiszen ő közülünk való volt, afféle örök egyetemista, még a tizenöt év korkülönbség dacára is.

Most meg azt kell tapasztalnom, hogy szépen izmosodó kultusza van kialakulóban. Meg is tett mindent érte: nemcsak remek szomszéd, barát és ivócimbora volt, de mellékesen született művész is: öntörvényű, rubrikákat szétfeszegető, csakis önmagával azonosítható. Nemcsak nekünk énekelt, de helyettünk is. A „sorok között” – mondanám, ha nem volna képzavar. Ajánlatot tett a jelképes beszédre, ha már a nyílt szónak nem volt tere – és merőben új nyelvezeten, nem azon a poshadt régin. Mindeközben persze tudván tudtuk, hogy ez a Bereményi nyelvújító bravúrja, nem az övé – és mégis. Úgy tűnik, végérvényesen Cseh Tamás lett a legenda.

Persze legendás volt az élete és legendás a halála is – azaz nem lehetett ez másképp. Néha azonban elnézem Bereményit, miként téblábol ebben a legendában, s eltűnődöm azon: milyen remek kis dalszöveget tudna kanyarintani arról, hogy voltaképpen ő a saját utókora. Ültünk a Százados utcai művésztelepen, mutogatta kedvenc kalapjait, s hálás volt azért, hogy az Árpád-film tervéről kérdezgetem (a Hídember meg a hozzá kapcsolt politikai hisztéria még a jövő zenéje volt), nem pedig a Cseh Tamással közös dalokról. Most meg emléktáblákat kell avatnia – kész katasztrófa. Mint mikor akasztják a dramaturgot.

Bereményi persze úriember, s eltűri, hogy folyamatosan csehtamásozunk. Sokszor körülírta, hogy számára a dalírás bár egy fontos fejezet, mégiscsak egy fejezet a sok közül – mi ezt mégsem vagyunk hajlandók tudomásul venni. Merthogy Cseh Tamás olyan ikon (indiánostul, színészestül, mindenestül), akit makacsul azonosítunk a sorsként ráégett szereppel. Így aztán Bereményi nemcsak barátként és alkotótársként teszi jól, amikor például részt vesz az Iskola utcai happeningen: ha már a Budavári Önkormányzat is kultúrturisztikai emlékhelyet kreál a nevezetes dalok szülőhelyének, fölösleges volna szembemenetelni a népakarattal.
Úgyszólván az is természetes, hogy a Millenárison nagyszabású születésnapi koncert készül Udvaros Dorottyával, Kulka Jánossal, Für Anikóval és másokkal – ez a dalkultúra immár közkincs; jogos, ha soros elnökként mutogatjuk az Uniónak is. Ugyanez vonatkozik a Bárka Színházra, amelynek emlékkoncertje és térinstallációja már csak azért is jogos, mert ebben a teátrumban Cseh Tamás Termet is találunk. Magától értetődik az is, hogy az Országos Széchényi Könyvtár Cseh Tamás-archívumot hozzon létre azzal a céllal, hogy összegyűjtse a dalok keletkezéstörténetének dokumentumait, az ezzel kapcsolatban született tárgyi emlékeket, írásokat, visszaemlékezéseket, bármilyen hang-, kép- vagy filmfelvételt. Ha így lesz, nyilván ott lesz a helye annak a kuriózumszámba menő cd-nek is, amelyet Liktor Ferenc, a Cseh Tamás Kör vezetője adott ki, és egy különleges hangulatú ózdi koncert hanganyagát teszi közkinccsé. Ez már szerintem a spontán népi Cseh Tamás-kultusz része, mint ahogy az is, hogy ugyanez a kör a bálvány halálát követően gyűjtésbe fogjon, hogy most, a 67. születésnapon felavathassa Gyöngyössolymoson Cseh Tamás egészalakos domborművét.

Úgy vélem, ez nem bálványimádás, hanem a túláradó szeretet megnyilvánulása. Ebben a szeretetben persze a tovaröppent ifjúság iránti, nem titkolt nosztalgia is benne foglaltatik, de hadd legyünk ebben a rideg világban olykor kicsit érzelmesek. A dombormű azért épp a solymosi Pincés malomban kap helyet, mert itt alakult meg a Cseh Tamás kör is annak idején. Mottója: „Mambó magnón szólt a dal…” Lesz gitárszó, gyertyagyújtás a „Lobogó gyertyákban úszó szobák…” szlogen jegyében, majd leleplezik Égerházi László alkotását. Göngyössolymos tehát visszavonhatatlanul zarándokhely lesz. Tamáskodásnak helye nincs.