Varga Sándor Márton: Lájvízió 2. A pedagógiai műsor

Már van lányod és fiad, amikor megfordul a fejedben:
– Mire jó a tévé, ha nem arra, hogy segítsen gyereket nevelni?
Anyósod meg azt mondja:
– Ne engedjétek, hogy a lurkók annyit bambulják a tévét! Rontja a szemüket…
Tulajdonképpen magad se tudod, árt-e vagy használ, ahogy a képernyő vibrál. Neked, mindenesetre, olvasáshoz már kell szemüveg.
De a tévét nézed, amikor csak adnak valamit.
És 1959. április 7-én, kedden reggel az újságban fölfedezed, hogy aznap a Magyar Televízió pedagógiai sorozatot indít! Gyermekeinkről a címe, és egy bizonyos Gyula ad elő a nevelésről, miközben a saját maga írta jeleneteket, illusztráció gyanánt, színészek játsszák el.
Szívesen fogadod, csak azt nem tudod még mérlegelni, tekintheted-e szakembernek azt, aki a túloldalról ad neked tanácsokat. Egyelőre anyósod az etalon.
– Megmondta a tévé! – szúrja oda neked másnap Teri, amikor neveletlennek találja az unokáit.
Na, ez az „azt mondta a tévé” belengi a mindennapjaitokat! Immáron nem csupán a hírek számítanak hivatkozási alapnak.
– De ki ez az ember? – érdeklődsz a hivatalban. Persze kiderül, valakit mindig ismer valahonnét valaki. 
– Ja, hogy a Gyula! Emlékszem, 1955 nyara táján nevezték ki az illetékes minisztérium tanítóképzős ügyosztálya élére… Olyasmiket morgott akkoriban, hogy „a tantestületek egységének kialakulásában még sok a polgári szemléletmód... A tanulók hivatástudata igen jó, de erkölcsi arculatukban még kevés a kommunista vonás…”
– Ez volna az, aki most…? – kérdezed. 1959-et írtok.
– Azt hiszem – réved el kollégád tekintete. – Mintha azt is mondta volna, nyomatékosítva minisztere álláspontját, hogy „az elmúlt időszak liberalizmusa, a jobboldali nézetek elterjedése az iskolákban az ideológiai harc és nevelés terén súlyos jelenséghez vezetett...”
– És…? – kérdezed, de a választ magad is sejted persze. Akkor 1955 volt.
– Hát nyilván affélére gondolt, hogy a helyzet megköveteli a tanári állomány politikai és ideológiai színvonalának javítását… És, a helyzet logikájából következően, az állapotokon adminisztratív intézkedésekkel kell javítani...
– 1955? – próbálsz visszaemlékezni, mik is történtek négy éve. – Áprilisban tették lapátra Nagy Imrét, és jött vissza Rákosi?
– Aha, aha! – Kollégád úgy beszél ezekről a dolgokról, mintha tegnap történtek volna, pedig már lassan fél évtizede. – Márciusban volt egy központi vezetőségi határozat, ez a Gyula meg nagyon törekedett rá, hogy az oktatás területén dolgozó személyzeti munkatársak is megismerjék annak a kádervonatkozású konzekvenciáit…
– Ja, a kádervonatkozás… – bólogatsz fejedet kissé félrebillentve, ahogy Varga Jóskától láttad a képernyőn.
– Akkoriban előléptetésnél, jutalmazásnál nagy hangsúlyt fektettek a politikai megbízhatóságra és ideológiai képzettségre! Azt javasolta a Gyula a miniszterének, hogy kerek perec számolják föl a pedagógusok ideológiai liberalizmusát…
– Ki is volt akkor az oktatási miniszter…? – Emberek jönnek, emberek mennek, a te agyad meg ilyesmi dolgokban, mint a szita.
– Más címen, de Erdey-Grúz Tibor volt ötvenhat júliusának végéig. Aztán néhány hétre, október 25-ig jött Kónya Albert, aki egyébként, november 3-ig, Nagy Imre alatt is maradt. Aztán a forradalmi munkás-paraszt kormányban Kállai Gyufa… Aztán most, Münnich kormányában, Benke Vali kapta a tárcát…
Itt tartotok.
– És mi lett a Gyulával?
– Tavaly még a minisztériumban volt – szólal meg egy kolléga, aki eddig hallgatott. – Bajai születésű a feleségem, az anyja ma is ott tanítónő, tőle tudom, hogy januárban a városi tanács fölvette a kapcsolatot a tanítóképzés ügyében a Művelődésügyi Minisztériummal. Menesztettek egy háromtagú küldöttséget az illetékesekhez. Mesélte az asszony, hogy valami Gyula nevű osztályvezető fogadta az anyjáékat.
– Ő volna az? Aki most a tévében szerepel?
– Talán – vonnak vállat a többiek, mert nincs mindegyiknek gyereke, de persze a pedagógiai műsort mindenki látta. A mozdulattal a folyosói suskus befejezettnek nyilváníttatik.
Semmiben nem vagy biztos.
1961-ben a műegyetemen – oda jártál, fölfigyelsz a hírre – pedagógiai tanszék alakul. A tanszékvezető Gyula.
1963-ban a Magyar Televízióban Kelemen Endre összehozza az Iskolatelevízió rovatot. Idővel jön a Családi kör is.
1968 őszén a Nemzeti Színház vezetősége levelet ír egy bizonyos Gyulának, aki akkor az illetékes minisztérium – miniszter Ilku Pál – színházi főosztályának vezetője.
– A Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze kitűntető cím adományozását kérjük 1969. április 4. alkalmából Mezey Máriának és Bessenyei Ferencnek!
A folttalan Mezey Mariska már akkor megkapja. Bessenyei csak két évvel később.
Telnek az évek, neveled a gyerekeidet, megtanítod őket arra, hogy a felnőtteket engedjék előre az ajtóban, ha bármit kapnak, azt köszönjék meg, és hogy hogyan kell tatárbifszteket enni.
Amikor valami mégsem úgy sikeredik, ahogyan az elvárható, anyósod fejét csóválja, és azt mondja:
– Pedig megmondta a tévé.