Szerényi Gábor: A törött gitárnyak

David Hemmings volt az oka mindennek. Meg Jane Birkin.
 Vagy Michelangelo Antonioni.
 De leginkább tizenötévesnek kellett lenni.
 Időben és térben, elérhetetlen távolságban lenni a „szabad világtól”. (A hatvanas évek vége, a sümegi gimnázium és kollégium garantálta az utóbbi messzeségét.)
 A mozi mutatkozott egyedüli lehetőségnek, hogy valamilyen híradás elérkezzen egy jobb, élhetőbb, izgalmasabb valóságról.
 Vagy legalább illúziója legyen!
 Aminek lényege a szabadság. Na jó, annak ilyen korban legeklatánsabb formája: az érzékiség. (Vagy annak azzal összetéveszthető ikertestvére, a szerelem.) Amivel feledhetőnek tűnt az életünk amúgy nyomasztó beszorítottsága.  Egy édes rabság voltaképp, cserébe az undok fogságért.
 A Balaton felvidéki kisváros szűk és zárt világában még felkavaróbb lehetett a Nagyítás című film hatása, mint Európa szerencsésebb történelmű, nyugati felén, pedig ott is korszakalkotó lett.
 Napjainkban szerfölött nehéz érzékeltetni, hogy milyen volt az a kiszolgáltatott és korlátozott élet. A hatalom diktálta, hogy szófogadóan, szorgalmasan kell beilleszkedni a társadalomba, „nincs egyénieskedés”, a hivatalos ideológia az egyedül „üdvözítő”, és „nincsenek parttalan viták”, helyette fegyelem, engedelmesség. Az esetleges ellenvélemények is csak a megengedett formákban kaphatnak létjogosultságot.

 A közgondolkodástól a közízlésig mindent áthatott a felülről irányított szabályozottság. Nemcsak a vélemény nem lehetett szabad, de már a témák kiválasztása sem volt az. (Nem lehetett például felvetni a Szovjetunióval való „megbonthatatlan és örök barátság” kérdését. 1956, vagy 1919 eseményeit csak és kizárólag egyetlen – a hatalom által diktált – szempontból lehetett vizsgálni, értékelni. És természetesen 1968 nyarán a csehszlovákiai bevonulás tankokkal, az „testvéri segítség” volt, nem pedig az aljas és szolgalelkű csatlós hitványsága.)
 A piacgazdaság „ördögtől valónak” minősült.
 Így aztán egy amerikai farmernadrág viselése is provokációnak számított. Jelképnek látták, s nem alaptalanul. (Már beszerzése csempészést, vagy kétes zugpiaci ügyletet sejtetett. Vagy rejtegetni való nyugati kapcsolatot.) A ruhadarab hordása pedig azt üzente: „van, a határokon túl, a messzeségben egy szabad világ, s ha én nem is lehetek ott, jelzem odavágyódásom, tüntetőleg mutatom e darab tengerészkék vászonnal hol honos valójában az én lelkem…”)
 David Hemmings a Nagyításban szűk, fehér farmerben, sötétzöld bársony zakóban térült-fordult, mint hivatásos fotográfus. A haja is a korabeli rebellisek stílusát mutatta. Ilyen karakterű világfi a mi térfelünkön nem termett. Egy művész. Akik nem kényszerül megfelelni semmilyen hatalomnak. (Na jó, a profitéhes kapitalista megrendelőknek, de akkor ez látszott – innen – a legkevésbé problémásnak.) Körötte pedig a felzaklatóan színes, szabad, mesés, izgalmas London lüktetett 1966-os álomszerű üdeségével, elvarázsolt, bohém hangulataival.
 Beájultunk: ilyen élet is van a földön? Ez nemcsak egy büntető bolygó?

 Magamban megállapítottam: az nem is normális, aki nem nyugatimádó, anglomán. Az sötét és ostoba zsarnok, hazug hipokrita, aki perverz módon ebben a nyomorult és sivár „népi demokráciában”, de sőt: „proletárdiktatúrában” képzeli el a kiteljesedett, jó életet. 
 A neorealistaként indult Antonioni kezdeti filmjeivel a társadalmi feszültségeket, a kiszolgáltatott ember szorongásait vette célkeresztbe. Ezúttal viszont azt kutatta, hogy a valóság tényei milyen ellentmondásosak, és hogyan választható el (vagy éppen nem) képzeteinktől. Érzékletes, talányos történetével felszabadítóan hatott mindenféle realizmusok nyomasztó hatása alól. Igaz, cserébe másfajta szorongásokat fedezett fel.
 Egy kilátástalan szürkeségbe kényszerült kamasz, itt Európa pechesebb közép-keleti részén a hatvanas évek végén felajzottan és izgalmakra kiéhezetten, szépre szomjazva nem csoda, ha már-már aránytalan hevességgel vetette rá magát e filmre. Minden kockájában a megváltást keresve, feleletet kutatva szorongatott életének kérdéseire. (S legalább a fimbelihez hasonló ruhadarabokat próbálván megszerezni, mintha azok bírnának olyan mágikus erővel, mint egy „beszélő köntös.”)
 Nem hazugul kiszínezett, megédesített illúzió volt Antonioni játéka. (Noha – mint utóbb kiderült – a filmben szereplő zöld gyepet (nem lévén még digitális technika) egyszerűen zöldebbre festtette be a hatásosabb látvány kedvéért.)

  A főhős piszkos munkásruhával álcázva bukkan fel a film elején, szociofotókat készítvén a külvárosban. Jelezvén rögtön a nyitásban, hogy nem csak a művészvilág él Londonban. (Érdekesség, hogy a mozi alapjául szolgáló novella szerzője, Julio Cortázar hajléktalan figuraként szerepel az egyik fotón.) Utána egy rögtönzött, véletlenül elkapott képsorozat nyomán bonyolódik egyfajta nyomozásba. A krimi, vagy nem krimi igazából csak ürügy. A valódi felvetés arról szól, hogy a valóság megismerhetőségének határai nem érnek véget a kézzelfogható érzékelés tapasztalatánál.
 Évtizedekkel később újra megnézve egy hajdan rajongva fogadott filmet, nem ritka a csalódás. Ami akkor zseniálisnak tűnt, talán csak illanó divat volt. (Egy-egy öltözékbeli szuggesztiónál különösen nagy az esély a gyors elévülésre.) A Nagyítás azonban kiállni látszik az idő próbáját.
 Az állhatatos rajongók számontartják a Yardbirds koncert jelenetét például. Amikor a rock-zenész összetöri gitárját, a roncsot kidobja a közönség közé, s a főhős a tumultuózus dulakodásban megszerezve a trófeát kimenekíti az utcára, majd eldobja azt, ami már nem is kell a járókelőknek. A törött gitárnyak felmagasztalódása, a vágy hisztérikus tárgyává válása, majd tökéletes érdektelenségbe zuhanása több mint egy geg. Lám, őrjítő birtoklási vágyunk milyen könnyen válik hűtlenné, s megcsúfol szeszélyével.
 Vagy amikor a sztármodellt, Verushkát fotózza, egyre felhevültebb erotikus kontextusba hajszolva, ám a fotósorozat elkészülte végén épp oly szenvtelenül áll le játékával, amilyen automatikusan kapcsolja ki fotóapparátusát. Elhihetőnek látszik, hogy urai lehetünk érzékeinknek. (Holott alig.)
 Számtalan elemzés született a film kapcsán – („fenomenológiai és ismeretelméleti problematikákra reflektáló alkotásként is megközelíthető”) - ,de sokkal szívesebben látom bele a semmilyen hatalom által nem béklyózott művész tűnődő, fürkésző mentalitásának apoteózisát. Hogy mindez a hatvanas évek Londonjának világában olyan magával ragadó, az alkotók számlájára írandó elsősorban, de semmiképpen nem vonnám ki a maradandó hatás komponenseiből az egykori kollégista mélyen rögzült szomját a szabadságra, az izgatóan vonzó bohém világra való örök elvágyódását sem.