Szerényi Gábor: Norvégia lelke

Mennyi minden lappang emlékezetünk lomtárában úgy, hogy már soha többet nem kerül színre, elénk. Nincs vele dolgunk, fogalmat sem passzítgatunk hozzá. Nincs kapcsolata mindennapi életünkhöz. De mintha névtelenül, haszontalanul, olykor mégis kiderengne a feledés homályából egy-egy céltalanságával tüntető, ám mégis érdekes mozzanat. És nem tudni, hogy milyen mellékes motiváció támad valahonnan, hogy egyszercsak elképedve nézzünk valamire, mintha egy feltámadt holt imbolyogna elibénk...

Mór barátom, nem akarlak terhelni mániáimmal, de talán hajdani közös filmszkeccs terveinkhez tudod használni – ígérem: rövid - beszámolómat.

Az apróbb hírek között szerepelt, hogy az óév végén leégett svédországi házában meghalt Per Oscarsson színész, rendező. Szomorú hír, de lássuk be, a folyamatosan hömpölygő, áradó információ tengerben az ember jószerivel csak átfutja az ilyen beszámolót, s már nyargal is tovább, hogy tovább falja a többi információt. Ám a szörnyűségében is lehangolóan banális hír mellett volt egy korábbi fotó is a svéd művészről.

Bevallom, hogy a neve semmilyen munkáját nem idézte föl számomra, már-már bele is törődtem volna, hogy íme, megint valaki, akiről az az első információm, hogy éppen meghalt. De a szakállas, idős arc tekintetében valami ismerőset véltem felfedezni.
 Olyannyira elkezdett foglalkoztatni, hogy szórakozottan megettem a második mandulás kiflit is tejeskávémhoz, pedig azt délutánra terveztem. (Neked is tanácsolom, hogy légy mértékletesebb a cukorral és a szénhidráttal!) Falánkságom közben azonban pillanatok alatt megfejtettem a rejtélyt.

Rögtön be is avatlak.
 A pontosság kedvéért azonban jó lenne megszerezni 1968 őszének, telének azon újságjait beszerezni, amelyek közölték a Magyar Televízió műsorát. (Sőt, szűkítve az idő koordinátákat, valószínűleg csak a szombat esti programokat kellene figyelembe venni.)
 Kérdezheted, hogy miért olyan fontos ez.
 Egyáltalán nem fontos.
 De talán, ha a konkrét ügy nem is olyan nagyon érdekes, a jelenség mégis. (És akkor helyes, ha az apró részletekben is maximális pontosságra törekszünk. Ezért szeretném tudni a műsorrendjét a régi estének.)

Per Oscarsson arcát ugyanis akkor – 42 évvel ezelőtt – láttam először és azóta soha többet. (Ez nem igaz egészen, mert volt még egy film, egy nagyon szórakoztató film, amiben láttam mellékszereplőként – a Picasso kalandjaiban -, de bevallom, nem tudtam, hogy ő az, eszembe se jutott.)

Azon a bizonyos 1968-as őszön (vagy télen), egy Balaton felvidéki gimnáziumban tanultam, kollégiumi bentlakással. (Kicsi kitérő ez, de indokolt.) Pesti gyerekként igen rosszul éreztem magam távol szülővárosomtól. (Ami itthon szokványos lezserségnek minősült, ugyanaz a falusi tanulók között botrányosnak hatott, tanáraim türelmét próbára tettem már pusztán öltözködésemmel, noha mai szemmel roppant ártatlan különcség volt csiptetős hózentrágerrel, örökké sállal körbetekerten menni az iskolába, és persze folyton ellenkezni, mégha „intelligensen szemtelenkedni” is, ahogy szüleimnek panaszolták. Én elkeseredésemben egy titkos füzetben verseket írtam a „tanári önkényről, mely engem semmibe vesz”, és illusztráltam is a róluk készült karikatúrákkal.)

Felértékelődött, hogy havonta egyszer hazautazhattam. Gyötrő honvággyal küzdve, mint egy megváltó menedékbe érkeztem meghatódva minden alkalommal Pestre. Akkoriban a Szent István körúton laktam ezeken a hó végeken, orvos nagybátyámmal, ideiglenes otthonunkban. Mintha a sors nagyon kontrasztosra akarta volna venni a két végletet: a kollégium zord fegyelmével szemben legénylakásunk férfias rendetlenségével is a rejtőzködő polgári miliő mámorító hangulatát árasztotta. (Hangsúlyozom: 1968-ban. Párizsban a diákok szembeszálltak a hatalommal. Mifelénk más dolgok történtek. Épp akkor nyáron rohantuk le Csehszlovákiát. Nem én, de a hazám.) Kamaszodó lelkem, minden idegszálam teljes intenzitással hangolódott a lázadásra. És a bohéméletre. Az igazat megvallva, az utóbbira jobban.

A Szent István körúti lakásban bármilyen későn nézhettem a tévé akkoriban egyetlen csatornáját. Szombat esténként művészfilmeket vetítettek. Ha jól emlékszem, bevezetőként minden alkalommal Nemeskürthy István mondott a filmek előtt rövid jegyzeteket. Szerettem ezt is, a rituálé része volt, a ráhangolódásé, és még ráadásul érdekesnek találtam.

Egyik este (amint ezt utólag kiderítettem) az 1966-ban készült, és Cannes-ban a legjobb férfi színész díját nyert Per Oscarsson főszereplésével készült Éhség című filmet vetítették.
 Felkészületlenül ért a magával ragadó produkció. (A bevezetőben nyilván elhangzott, hogy a mű Knut Hamsun azonos című regényéből készült, de akkoriban a szerzőről sem tudtam semmit.)

Lenyűgözött a Per Oscarsson megjelenítette figura.
 Egy szerencsétlen flótás bolyong Kristianiában (ez volt Oslo neve 1925-ig), újságírásból próbál megélni, de a szerkesztők elutasítják. Jön-megy, jegyzetel, nézelődik, utcákon, parkokban, kikötőben, bazársoron, pályaudvaron, temetőben. Folyamatosan éhezik, és közben monologizál. Ha olykor valami kevés pénzt keres, azt értelmetlenül költi, osztja el. Próbál egy szép nővel beszélgetni, de mint minden kísérlete a kommunikációval, ez is kudarcba fullad.

Emlékszem, lenyűgözve néztem ezt a különös alakot.
 Tetszett, hogy fémkeretes szemüvege volt (mint John Lennonnak), hogy kalapban járt, lógó hajjal, furcsa, egzaltált arccal. Egy félkegyelmű, aki nem gonosz, sőt, mintha körüllengné valami nemesség, tiszta lélek. A körülötte lévő világ mindebből csak azt látja, hogy nyugtalanító a lénye, amiből szinte süt, hogy képtelen beilleszkedni a korántsem tiszta lelkű, egyáltalán nem nemes társadalomba.

Mit láthattam ebben a filmben, hogy annyira beleéltem magam 1968-ban, épp csak öntudatra ébredező kamaszként?
 „Nem, nem beszélgetek a cipőimmel.”
 Ez a mondat – most nem ellenőriztem, de bizonyosan a főhős monológjában hangzik el. Per Oscarsson végig nagy intenzitással „hozza” az őrület határán imbolygó különcöt. Minden mozdulata, ahogy átüt rajta a szorongatottság, minden mimikája pontos kórkép a benne zajló vívódásról, élhetetlenségről. Miközben legnyomorultabb, legkiéhezettebb állapotában is vallásos megszállottsággal ragaszkodik a reményhez.

Knut Hamsun, ez a szegénysorból íróvá lett parasztgyerek – akiről G. B. Shaw azt írta: „műveletlen emberben ilyen óriási műveltségű még nem volt” – ezzel az önéletrajzi ihletettségű regényével a világirodalom egyik, saját korában alapvető regényét írta meg 1890-ben. (Méltatói szerint „bámulatos érzékenyéggel”, és „olyan intenzív szubjektivitással, ami már a paranoid abszurditás határait feszegeti.”)

Az Éhség – noha a XIX. században született -, mint minden zseniális mű kiállta az idő próbáját, mint vízió, bár ez a könyv dicsérete mellett korunk, civilizációnk találó és lehangoló bírálata is.

Lám, egy ostoba baleset – Per Oscarsson halála – rávett, hogy egy réges-régi szerepe kapcsán kutatgatni kezdjek, utána olvassak a hajdani élménynek. (Az interneten részletek megnézhetők a filmből, eredeti norvég címén – Sult – találhatók jelenetek.)

A több évtizeddel ezelőtti, ifjúkori fogékonyságomat a téma iránt utólag könnyen megfejthetőnek vélem. Jólesett, hogy a „magas művészet” irányából találtam megerősítést a magam „bámulatos érzékenysége” és „intenzív szubjektivitásom” felé. Akkori „iskolai sanyargattatásom” miatt minden támogatásért, pillanatnyi enyhületért hálás voltam, nem csoda, hogy a tanintézményekből kikerülve is megőrződött lelki mélyrétegeimben ez a jókor jó helyen kapott kulturális, mentálhigiénés segítség.  (De jó, hogy bekapcsoltam azon az estén a fekete-fehér tévékészüléket…!)

Amikor ideértem a neked írott levélben, hogy visszamenőleg méltassam a hajdani műsor szerkesztőjét az Éhség vetítéséért, a véletlen még adott egy lehetőséget. (Knut Hamsunról még rengeteg mondanivalóm lenne, hogy például VII. Haakon norvég király Norvégia lelkének nevezte, és idős korára kissé megzavarodva belépett a hazáját megszálló nácik pártjába, amit ugyan megbocsátottak neki, de inkább szánalomból. Mindenesetre az is adalék, hogy I. B. Singer jiddisre fordította Hamsun néhány könyvét és fölső fokokban dicsérte „a modern irodalom atyját.” De mindezzel már nem teszem próbára türelmed, így arról sem írok, hogy kedvenc íróm, Szomory Dezső A párizsi regényben egy konkrét sztorit mesél el, amikor Hamsunnal együtt éhezve eszegetnek egy padon olcsó vajas pogácsát…)

Amiről viszont még szót ejtek, az a megígért lehetőség. Az Éhséget nemcsak filmváltozatban dolgozták fel, de színpadra is állították. Például a budapesti Katona József Színházban, Ascher Tamás rendezésében, Hajduk Károly főszereplésével.
 Micsoda véletlen: 2011. január 21-én még egyszer – utoljára – játsszák. (Te ott vagy Pesten, még talán tudsz rá jegyet venni!)
 Mit mondjak még?
 Szegény Per Oscarsson, Isten nyugosztalja…