Szerényi Gábor: Egy kortynyi halál

33-06. Crescent Street, Long Island, N. Y. Dec. 30.

Hello Mór,
 („to die to sleep no more”) – ez vagyok én itt, barátod Bodó, Hamlet-i hangulatban. Természetesen álmomban írok neked ezúttal is. Ráfoghatom Szeréna tanti „torokkabátjára”- (throat coat tea: szerinte ez a vörös szilfa kérgéből készült főzet gyógyítja makacs meghűlésem, ráadásul csak 8 dollár 99 cent egy kis dobozzal) - módosult tudatállapotom, de ismersz, mindig is kacérkodtam a szubjektív idealizmussal. (A régi titkos egyleti nagyfüzetbe gyűjtöttük a tetszetős mondásokat: „az élet csak álom, a világ hangulat, a humor a jövő költészete” – katyvaszoltuk össze az innen-onnan származó aranyköpéseket. És rendre ráébredtünk, hogy nem lesznek tőlük könnyebbek az életben való manőverezéseink, maximum villogtathatjuk pillanatokra kétes eredetű, szóbeli portékáinkat.)

Egy órával ezelőtt kimerészkedtem egy közeli Gristede’s kisboltba, hogy ne csak kegyes jótevőmön élősködjek, s egy kicsit feltankoljam hűtőszekrényét. (Árulnak svájci sajtot, egészen olcsón, de el nem tudom képzelni, hogy melyik kantonban képesek ennyire mérsékelt áron ide, a messzeségbe szállítani árut. Hacsak ez nem egy helvét névrokon. Hiszen van az Egyesült Államokban Berlin, Párizs sőt, Budapest szintén, ha szerfölött kicsi település is. Utóbbi a Georgiai Haralson megyében.)

Amint a szállingózó hóban botorkáltam megint el-elkaptak az emlékképek. Emlékszel – (hát persze, hogy emlékszel) -, amikor előző életünkben, a nyolcvanas években marxista-leninista ideológiai továbbképzésre jártunk egy lepusztultságában is gyönyörű, szecessziós épületbe, a Munkácsy utcába, és a kényszeres ottlét alatt is folyton aludtam. Nyitott szemmel persze, de művészi tökélyre fejlesztve ezt a sajátos állapotot.

Nem voltam már kezdő ebben a műfajban. Még korábban, a hetvenes években, mint a magyar Néphadsereg honvédje gyakorlatilag professzionális ébren alvóvá képeztem magam. Amúgy nem a „függelemsértés” motivált – (bár ha egyszer megízleli az ember, nagyon vonzóvá lesz az „öncélú” fegyelmezetlenség, egyfajta bosszú a szintén öncélú katonai dresszúra ellen) -, hanem fiziológiai evidencia volt. Futkározás menetfelszerelésben a jó levegőn, „katonásdi” igazi katonaként, még a töltetlen géppisztollyal is úgy rohangáltam, mintha én lennék egy igazi amerikai tengerészgyalogos egy jó kis mozifilmben (holott akkoriban épp ellenkező oldalon állomásoztunk sajnos).

Na, egy ilyen kimerítő gyakorlat után beülni a fűtött étterembe, s hallgatni előadást „az aktuális külpolitikai helyzetről”, a többi szuszogó, párolgó, leizzadt honvéd társaságában: tuti elbólintás ültőhelyben.

„A nyugati imperialisták agresszív fegyverkezési hajszája ellen a mi következetes békepolitikánk a Szovjetunióval megbonthatatlan szövetségben” – ááááá! Segítség, elvtársak, most rögtön belealszom. És tényleg.(Már csak álmomban vihogtam a G. honvéd súgta poénon: „el a kezekkel a szovjet békerakétáktól!”)  
 Valóságos mániákusa lettem ennek a sajátos létezésnek. Aludni, amikor nem szabad. A legkéjesebb örömforrások egyike. Mesélték a laktanyában, hogy az őrségben elaludt fiatal katonát meglepte egy áldozatra vadászó ügyeletes tiszt. Ráadásul az alvó fegyverét is magához vette, amivel még súlyosabb büntetésre számíthatott a csukott szemű őr. A tiszt kéjesen rivallt rá ébresztőleg: „na, ki vagyok én?!” Mire a felriadó kábán ennyit felelt: „Micimackó.”
  (Nem akarlak terhelni, de közben eszembe jutott, hogy már középiskolai kollégistaként próbálgattam szárnyaimat: virtuóz technikával támasztva tanulástól nehezülő fejemet, mímeltem az olvasást, miközben Léthe súlyos, sötét áramlatába merültem. (Feledtem mindent, amikor épp mindennek tudása felé kellett volna összpontosítva haladni.)

Előttem sorakoztak a megtanulnivalók: mit bányásznak az Urál hegységben, milyenek a párosujjú kérődző állatok, elragozni az autóbuszt oroszul, Mengyelejev táblázat a periódusos elemekről, a másodfokú egyenlet megoldó képlete, mikor uralkodott III. András…
 Nagyon tehetségesen szunnyadtam bele a tanulószoba délutánjába.

Elképesztő bravúrral – alvás közben! - lapozni sem felejtettem el annyi időnként, ameddig kábé egy-egy oldal olvasása egyébként tarthatott. Hibát persze követtem el, olykor páni rémületben riadtam föl állati horkanásra, pedig annak is én voltam gazdája…)
 Passzív rezisztencia, polgári engedetlenség, szelíd lázadás?
 Aludni, amikor nem illik, nem szabad – nem lehet.
 Nagyon vonzó.

Csak vázlatosan elmesélem neked az ifjúkoromban megismert – rám revelációként ható – francia, szürrealista költő, Henri Michaux egyik versének témáját. Ebben Plume úr (aki egy kótyagos csetlő-botló kispolgár) alszik feleségével a hálószobában. Ám az éjjel egy gyorsvonat átrobog a hitvesi ágyon, feleségét halálra gázolja. Nyomoznak, bírósági ügy lesz a dologból, s végül meghozzák az ítéletet: Plume a felelős a balesetért. Plume az egész tárgyalást végigalussza. A bíró kihirdeti, hogy Plume büntetése halál: „A kivégzés holnap reggel esedékes, vádlott, kíván-e az utolsó szó jogával élni?” Mire Plume: „Elnézést, de képtelen voltam figyelni az ügyre.” S álomba dőlt megint.

A tanti jött be diszkrét kopogás után az előbb (neki volt gyerekszobája, s hozzá úri nevelése), de én már tudom annak is a technikáját, hogyan kell hihetően imitálni az alvást, ha nincs kedvem beszélgetni. (Ami nem szép tőlem, hiszen jószerével ezzel – a figyelmemmel, csevegésemmel – fizetek neki, hogy megtűr egy ideig ebben a lakásban.) De majd bepótolom, fogadkozom magamban bűntudatosan.

Egyik nap én találtam őt ebéd utáni csukott szemű szisztájában. Pár percig álldogáltam szalonja ajtajában (szereti szalonnak nevezni a nagyszobát, ahol olvasgat, kávézik, vendéget fogad), s próbáltam meglopni arcvonásait egy gyors vázlatozással noteszembe. Ezt nem látja, nem kell megmutatni neki, tehát nem kell udvariasan szépíteni – hazudni portréjával. (De sokan bántódtak meg, rajzot kérve magukról, hogy nem olyan volt, amilyennek látni szerették volna magukat.)

Egy kortynyi halál.
 Olyan volt tényleg, mint aki délutáni kis szendergésben ízlelgeti, milyen lesz majd az a végső elaluvás. Óvatosan halkan hátráltam ki, zsákmányfüzetemben kilesett vonásaival. Az ártatlan csenés izgalma jótékonyan serkentett – nem ébredt fel a tanti - , megállapítottam, hogy olykor a másik ember alvása is élénkíti az amúgy ébren lévőt.