Varga Sándor Márton: Lájvízió 2. A 319-325

1958 novemberétől bevezetik az állandó nézői telefonügyeletet az éjjel-nappal hívható, 319-325-ös telefonszámon.

– Hát én most már aztán tényleg betelefonálok ezeknek! – duzzog anyósod a képernyő előtt, amikor már sokadik perce bámulja a föliratot, miszerint A HIBA NEM AZ ÖN KÉSZÜLÉKÉBEN VAN.
Ültök abban a semmitmondó csöndben – még valamicske zenét se adnak –, se az Esztike, se a Marika nem szól, hogy:
– Kedves Nézőink! Zavar keletkezett a közvetítővonalban, a hiba elhárításán műszaki kollégáink már dolgoznak, addig szíves türelmüket kérjük.

Nektek senki nem mond semmit.
– Egyáltalán hogy csinálják ezek? – kérdezi anyósod, te pedig a jól értesültek gőgjével avatod be a rejtelmekbe.
Elmondod neki, hogy mivel a Szabadság téren csak néhány szobát kaptak, viszont a Szabadság-hegyen van nekik az adójuk, annak a közelébe telepítették a bemondófülkét is.
– A mindenségit! – ámul el anyósod, aki a háború előtt gyakorlott kirándulónak számított Práter utca–Normafa viszonylatban. – Hogy jutnak ezek föl oda?

Mire te elmondod, hogy természetesen tömegközlekedéssel. Ha valaki a síkvidéki V. kerületből el akar érni a XII. tetejére, méghozzá mindennemű időhúzás nélkül, elindul a kettessel a Kossuth térről, átszáll a hatosra a Margit híd pesti hídfőjénél, a Széll Kálmán, pardon, a Moszkva téren, mondjuk, az ötvenhatosra, avval elcsörömpöl a fogaskerekűig, avval meg a végállomásig. Onnét mindössze öt perc séta gyalog.

Anyósod kezdi becsülni a tévéseket. Mit meg nem tesznek érte!
Ellenben továbbra is állandóan be akar telefonálni mindenféle piszlicsáré ügyben. Könnyű neki: nem kell kérvényezni, hogy lehessen telefonotok, apósod kora ifjúságától fogékony volt minden technikai újdonságra, volt nekik távbeszélőjük már a háború idején is, valahogy megőrződött az ötvenes években is, még ötvenhat nehéz napjaiban is működött… Most is ott áll az ólomsúlyú, fekete színű készülék a sarokasztalkán, az asztallapon füzet és toll, ha valami fontos üzenetet föl akarnátok írni, mellette fotel, hogy kényelmesebben beszélgethessen, aki éppen beszélget…
A hívás kerül csak pénzbe, az is csak annak, aki kezdeményezte. Onnét aztán addig mondhatja mindenki a magáért, amíg a vonal, megelégelvén az izzást, nem bont.

Anyósod a műsorral nem elégedett mindig.
Néha nem tetszik neki az Esztike meg a Marika frizurája.
Aztán meg érdekelni szokták teljességgel hétköznapi dolgok, mert feleséged anyja kissé kíváncsi természetű, ráadásul benne is fölgyülemlett a mondandó mindarról, ami újabban a Páva és a Berzenczey utca között történik az Üllői úton.
Azt képzeli, olyan a tévé, mint amikor délelőttönként, főzés közben nyitva hagyja a konyhaajtót, és lát mindenkit, aki a gangon elmegy előtte.

A Dabóczy Zsófi néni, a harmadikról, be is szokott ülni egy kis kvaterkázásra, de a Hammerschmitt Lajos bácsi csak távolságtartó fejbiccentéssel köszön be, nem is beszélve a Kosztolnik Ernő bácsiról, aki a maga méltóságteljes mivoltában észre sem veszi, hogy akár még a fedő alá is bekukucskálhatna, mi fő a lábosban…
Anyósod időnként beszámolna a tévéseknek arról, mi újság a négyemeletes házban.

Értesülniük kell mindenről: családtagok!
Anyósod szerint az Esztike meg a Marika lát titeket, ha bekapcsoljátok a tévét.
– Az nem létezik, hogy ne lássanak, amikor mi is látjuk őket – fejtegeti nagy vehemenciával, amikor egyszer-egyszer (és ez sokszor megesik) hosszasan időz el a tekintete a KAPCSOLJUK A HELYSZÍNT táblán.

De, anyuka, magyarázod neki, ezek a képek csak hullámok, a levegőben jönnek-mennek, látja, anyuka, itt ez a szobaantenna, ez veszi őket, és azért kell a tévének ilyen benga nagy doboznak lennie, hogy elférjenek benne azok a mindenfélék, amelyek a jeleket képpé képesek alakítani, hogy anyukának ezt tetszik-e végre megérteni.

– Nekem, édes fiam, a Básti Lala tetszik már évek óta – súgja oda neked anyósod –, de ezt ne mondd meg a nagypapának.
Így telnek nálatok a mindennapok, néha el-elszunyókál a tévé előtt apósod is, amíg a szívbaja annyira el nem hatalmasodik rajta, hogy belehaljon, egyéb háziasszonyi teendői mellett gyakran a feleséged is letottyan a főműsorok elé, amíg el nem váltok, egyre többször néznek meg ezt-azt a gyerekeid, amíg ki nem röpülnek a családi fészekből, de a tévét, azt a Munkácsyt, amíg le nem cserélitek egy Infracolor 2000-re, minden este letakarjátok az anyósod összeöltögette zöld huzattal, hogy a szellőzőnyílásokon éjjel ne szállhasson bele semmi ártalmas por.

Utána lekapcsoljátok a kislámpát is, amely a szemetek világa érdekében von fényglóriát a készülék köré, mert több cikket is olvastatok arról, hogy a tévé mint egy pontból kékellő fényforrás ártalmas az egészségre.

A Magyar Televízió tótumfaktumai meg elgondolkoznak a jelenségen, hogy az egyre több néző egyre több mindent szeretne megbeszélni velük, ezért 1958 novemberétől bevezetik az állandó nézői telefonügyeletet az éjjel-nappal hívható, 319-325-ös telefonszámon.