Szerényi Gábor: Mór levele a Manhattan-béli szökevénynek
Írta: Szerényi Gábor |
2010. december 19. vasárnap 15:20 |
Amikor annak idején egy szerkesztőségben gályáztunk, eleinte csak meghökkentem csúsztatásaidon, ahogy „takarékosan bántál” az igazsággal
Szeretve tisztelt atyámfia! Kedves öcsémuram, Gyuri, te! Úgy írok néked innen Pestről, egykori vadászmeződről, hogy abban sem vagyok bizonyos, hogy kezeidhez jutnak-e jelen soraim. (Ebben hasonlóak vagyunk, hiszen az általad küldött leveleid azt sejtetik, hogy a te általad papírra vetett üzenetek egy része sohasem érkezett meg.)
Ekkora lenne a káosz körülötted?
Vagy csak a szokásos katyvasz?
Mindig is nagy mestere voltál, hogy elbizonytalanítsd környezeted. Mániákusan és kitartóan tévesztetted meg a veled kapcsolatba kerülőket, s ráadásul olyan ellentmondásosan, hogy valószínűleg gyakorta már te sem tudtál kiigazodni saját szövevényes meséidben. Aki logikával próbált megfejteni, szükségszerűen és igen hamar elakadt.
Amikor annak idején egy szerkesztőségben gályáztunk, eleinte csak meghökkentem csúsztatásaidon, ahogy „takarékosan bántál” az igazsággal. Emlékszem, egyszer azt mondtad, hogy moziban voltál. Felháborodottan közölted, hogy milyen rossz filmet láttál, hogy félrelökve a jegyszedő nénit, aki megpróbált feltartóztatni („mégis mit képzel, nem cserélte el senki a tekercseket!”), berontottál a mozigépészhez balhézni. Vitriolos gúnnyal megsemmisítő kritikát is írtál az egyébként közepes filmről. Napokkal később véletlenül derült ki, hogy az adott időpontban a mozinak még a környékén sem jártál (mint tipikus konfliktuskerülőnek, az állítólagos reklamációdból egy szó sem volt igaz).
Valójában a Rákos patak mentén sétálgattál egymagadban, hosszasan ráérősen, nézegetve a füvet, a töredezett kövezést, meg a fák ágait. Egy könyv is volt nálad, (Csehov novellái) tehát valószínűleg eleve olvasgatni akartál, de ebből sem lett semmi. (Csodálkozol, hogy honnan tudom ezt ilyen filmszerű pontossággal? Maradjunk annyiban ez az én titkosszolgálati módszereim közé tartozik, hogy arról is tudok, amiről nem.)
Az, hogy a filmről úgy írtál, hogy nem láttad, természetesen nemhogy nem baj, de szakmai profizmusodat mutatja: „nehogy már a tények befolyásoljanak!” (Ráadásul a cikk nemcsak virtuóz újságírói munka volt, de még stimmelt is. Ami – lássuk be – elég megdöbbentő.) Jó, ismerjük az alapszabályt: „az amatőrnek ihlet, a profinak előleg kell.” (Sajnos, ez már kiveszett a mi világunkból.)
Életelemed volt a hazugság, pontosabban a kiszínezett igazság, amely mindig érdekesebb volt a szürke tényeknél. Megbántódva viselted a rád zúduló méltatlankodást, amikor lebuktál. És majdnem mindig lebuktál. (Gyanítom, hogy lelked mélyén akartad is ezt, igazából jólesett neked a megszégyenülés. De ezt már nem az én dolgom elemezni, nem vagyok lélekbúvár.)
Persze azért meddő magyarázkodásokba bonyolódtál, hogy ez a te önvédelmed része, szükséged van az elrejtőzésre. Mániákusan ragaszkodtál konfabulációidhoz, és bevallom, hogy számos alkalommal roppant mulatságosnak is tartottam, hogy – elsősorban nőhódítási manővereidben – milyen elképesztően hihetetlen fordulatokat engedsz meg magadnak. (Ezek persze csak vicces lódítások voltak, ujjgyakorlatok, gyakorlatilag tét nélkül. De folyamatosan tréningeztél meseszövésből. Írói munkásságod részének nyilvánítottad ködösítéseid, zűrzavaraid.)
„Kisasszony, engem igaziból elcseréltek születésemkor a kórházban, tévedésből vagyok itt” – kábítottad az egyik szép gyakornoklányt, - „de már dolgoznak a papírok egyeztetésén, meglátja, hogy meglepő fordulatra számíthatunk. De addig is, adjon még egy lehetőséget, hogy alaposan kimagyarázkodhassak.” Persze, csak nézett, micsoda bolond vagy te, de hát fiatal voltál (akárcsak én), bárhogy forgattad a szót, ott volt az ifjú arcod, a csillogó, mosolygós szemed, dinamikus lényed, amivel egyébként a dekadens, halálra szánt szimbolista alanyi költő pózát is hitelesen alakítottad. (Tudjuk, hogy a fiatalsággal mi mindent el lehet adni. Ugyanez a kétes értékű, talmi fényű, olcsó szellemeskedés idősebb korban viszolyogtatóan kínos, ellenszenvet keltő, a szégyenletes kudarc biztos szállítója.)
Másnaposan, borzas hosszú hajjal, karikás szemekkel, borostásan elbűvölőnek lenni – tudjuk jól, csak ifjan lehet. Még a marhaságok is kedvesek, a butaságok megbocsáthatóak, a szívtelenség egyenesen a nyerő sajátja – egy bizonyos korig, bizonyos közegben.
Bevallom, mielőtt elszöktél volna az óceánon túlra, diszkréten megfigyelve próbáltam is utánozni sajátos stílusodat. Igen, sejtelmes zárkózottságod, amelyet épp ellenkezőjével, a fékevesztett fanyar humorral, abszurd játékaiddal álcáztál, úgy képzeltem leutánozható. (És mivel – környezetedben mind láttuk – milyen hódító vagy ezzel a kiszámíthatatlanságoddal, úgy spekuláltam, ebben is követlek majd.) Hát nem.
Erre a szemfényvesztő, mutatványos bűvészetre születni kell. Ha jól megfigyelt volna valaki, számíthatott volna rá, hogy megszöksz. Mert ez a játéktér túl szűk volt neked. Fél, sőt negyed kézzel, fél füllel, fél szemmel sem odafigyelve írtad meg cikkeidet. Legendásan undok tudtál lenni, amit az ínyencek pontosan értettek. Hogy épp ellenkezőleg: miközben semmivel sem vagy elégedett, és soha sehová, semmilyen társaságba, közösségbe nem akarsz bekerülni, valójában mégis szükséged volt a többiekre.
Még szökésed előtt emlékszem egy nagyon jellemző mondatodra. Ügettünk a nagykörúton, mint kettő kutya a pesti éjben, s épp beavattál egy szerelmi csalódásod voltaképp nagyon is szokványos, keserves fordulataiba. Még ezt is irigyeltem, hogy a kudarcot milyen imponáló hidegséggel viselted. „Tudsz valami bulit, ahová engem is el lehet hívni?” – mondtad felfüggesztve mizantrópiád egy pillanatra, de így folytattad: - „De kösd ki, hogy senki ne merjen hozzám szólni.”
Tíz nap múlva átsasszéztál a föld túlsó felére. Mint néhány üzenetedből kiderült, ott sem változtál meg. Ez bizonyos értelemben megnyugtató. Bár a hagyomány is kötelez: „kollégákról vagy rosszat, vagy semmit.” Így tehát várva kalandjaid folytatását, felszólítalak, hogy ne kímélj, bármi is történt, küldjed a folytatást.
Barátod: Veszelka Mór.
Utóirat: Királyhegyi Páltól tanultuk, hogy ami sürgős, az ráér...