Szerényi Gábor: Csal a monogám

Nem is nehéz elképzelni, ahogy elszánt mélabúval kóborolsz Manhattan-ben, vágyakozva nézed a nők arcát, járását, próbálod szemük villanásából kiolvasni életük történetét

Kedves Bodó Gyuri!

Mint gyerekkorból megmaradt jó barátod veszem a bátorságot, hogy alaposan beolvassak neked ezzel a levéllel. Nem tudom eljut-e hozzád, én mindenesetre teleragasztom bélyeggel ezt a nagy borítékot és a többi a postán – és a jó szerencsén – múlik. (Az ára miatt ne feszélyezd magad, itt volt H. Ferenc bácsi, egy 89 éves tanár úr, filatelista, és a hagyatékban rám maradt gyűjtemény áttekintése után a következő kijelentéssel lohasztotta le vérmes reményeimet a bélyegek eladása ügyében: „használja el levelezésre!”)

Mit mondhatnék? Szinte valamennyi emlékemmel átigazolhatnék levelező tagozatra.

Feltételezem, hogy meglepődsz, de szinte minden írásodat elolvastam az utóbbi hónapokban, amit nagy és kissé hivalkodó magányodban papírra vetettél ott a messzi Amerikában. Sokszor mulattam magamban, amikor jellegzetes fordulataiddal, kissé szenvelegve beszámolsz, hogy mennyire nem történik veled semmi, ugyanakkor várod, hogy feletted a mennybolt kárpitja, ha meg nem is hasad, de moccanatlanságával mégis költői képeket sugalljon.
 Mintha nem is együtt őriztünk volna malacot két zabhegyezés között a festőien szegényes Józsefvárosban a megboldogult hetvenes években! Tudhatod, hogy néha jobban ismerlek, mint te önmagadat.

Nem is nehéz elképzelni, ahogy elszánt mélabúval kóborolsz Manhattan-ben, vágyakozva nézed a nők arcát, járását, próbálod szemük villanásából kiolvasni életük történetét. (S reménykedsz, hogy valamelyik utánad ered, leszólít. Mert te erre természetesen képtelen vagy.) Látom, ahogy Brighton Beach orosz-zsidó világában árván bizonytalankodsz, megerősödve a hitben, hogy igaziból sehová sem tartozol, mindenhol kilógsz a sorból (sőt, a sort magát sem találod sehol, nem is keresed persze, illetve el is inalsz, ha netán ilyesmi közelébe sodor a véletlen).
 Coney Island-nél a magam talpa alatt érzem a tengerpart homokját, holott te sóhajtozol a messzeségbe révedve, hátizsákodban forgatókönyvek töredékeivel, be nem fejezett novellákkal, vázlatokkal telerajzolt zsebnoteszekkel. Olvaslak, és látom, ahogy a Central Parkban ugyanúgy kocogsz körbe a víztározó tónál, ahogy azt a hasonló sportteljesítményt a Margitszigeten abszolváltad.

Nem véletlen, hogy olyan intim dolgokat is tudok rólad, hogy mi van zsebeidben: zseblámpa, zsebkés, golyóstoll, legalább kettő, füzet, és textil zsebkendő is, mert abból lehet négy csomóval a sarkain fejfedőt rögtönözni, ahogy édesapádtól láttad, amikor kimentél vele a Kozma utcai temetőbe.

(Látod, ez sem véletlen, hogy mindig úgy forgatod a szót - vagy a gondolataid természetéből következően -, hogy rendre az elmúlt idők, emberek, történetek felé fordulsz, velük elvághatatlan kapcsolatot tartasz. Én magamban arra is tippeltem, neked ez egyfajta befektetés. A magad idejével adsz további életet a már nem létezőknek, s be sem vallottan abban reménykedsz, hogy ez valahol (?) jóváíródik neked. De erről már hajdan is csak meddő vitáink voltak, miért lennél most meggyőzhetőbb? Mindegy.)
 Meglepődsz, hogy ennyire rá tudok hangolódni képzeteidre? Elég sok időt töltöttünk el közösen, s ne feledd, annyira hasonlítunk egymásra, hogyha kritikával illetlek, akkor az önbírálat is.
 Tudom jól, hogy nem akaródzik neked visszajönni Pestre (miközben gyötör a honvágy), mert pozőrségre oly nagyon hajlamos lelkednek felülmúlhatatlan kéj a száműzött szerepében tetszelegni, ráadásul tényleg remek, pompás helyen. (Én még nem voltam ott, de sejtheted, hogy alaposan tájékozódtam!)

Ahogy hajdanában, napjainkban is rendszeresen összetévesztenek kettőnket. Volt barátnőid, szerelmeid olykor nekem írnak, érdeklődnek, mi lesz velem. (Persze rád gondolnak. Irigyellek is, hogy micsoda szívdobogtató érzelmi kalandjaid voltak, amilyeneket én csak hírből ismerek, lévén egy zárkózott, szemérmes és szigorú elvek szerint élő, monogám férfi. Aki – mindjárt meglátod – eljutott oda, hogy csalni is tud. A maga módján.)

Talányos fordulatok lévén eljutottak hozzám olyan levelek is, amelyeket New Yorkból írtak neked, de meglepő módon ide kézbesítettek, nyilvánvalóan elcserélve kettőnket. Bevallom, hogy egy alkalommal nem tudtam ellenállni az alkalom szülte kísértésnek, és néhány üzenetváltás erejéig megpróbáltalak helyettesíteni. (Hasztalan igyekeztelek telefonon elérni, - talán igaziból tetszett is ez a játék -, így végül rögtönöztem, mintha ott lennék. És én lennék te. Felhasználtam az általad írottakat, mellékesen utalásokat tettem ottani hétköznapi életvitelre, a hitelesség kedvéért kinyomoztam, hogy egy helyi kisboltban épp mennyi az ára a narancslé gallonjának, sőt heti metrójegyet is „vásároltam” nevedben, csak hogy a nő ne fogjon gyanút.)

Ördögien ügyes tanítványod voltam. Megindító válaszlevelet kaptam. Hüledeztem. Csak imitáltam az általad gyakorolt nőszédítési fordulatokat, s az eredmény bámulatos lett. Háborgó lelkiismeretemet azzal csitítottam, hogy nem ártok senkinek, sőt, jót teszek, mikor egy nyugtalan, egy őszintén szerető női szívnek adok enyhületet.

A csalás persze akkor is csalás, ha jó ügy érdekében követjük el. Mindez – hála az égnek – szerencsére csak a levelezés virtuális világában maradt. Természetesen a következő postafordultával az egész korrespondenciát – oda-vissza – elküldöm neked. Ahogy ismerlek, nem lesz nehéz felvenni a fonalat, s imitátorodtól – jó barátodtól! – tőlem át-, azaz visszavenni a kapcsolatot. (Mivel aggályos hűséggel és pontossággal, a te szókincseddel, fordulataiddal komponáltam a leveleket, voltaképp csak magadat kell folytatnod.)

Persze, el tudom azt is képzelni, hogy már nem akarsz régi ügyeiddel, sweetheart-jaiddal foglalkozni. Amilyen sármos, szellemes, humoros, elbűvölő és okos tudsz lenni, éppen így a nem túl hízelgő tulajdonságaidra is jól emlékszem, amikor hidegszívű, bántóan közömbös, unott, morózus, sőt mogorva, ingerlékeny, ellenszenves, és hisztérikus voltál. Meg önző.

Amerikában – ahogy olvasom ottani írásaid – azért a szeretetreméltóbb karaktered rajzolódik ki. (Legalábbis önmagadról szóló beszámolóid ezt a képzetet keltik. S miért szépítenél? Mindig is kedved-lelted a szigorú önreflexiókban. Peckesen őgyelegsz – szerintem gyűjtöd a motívumokat, mint anno itthoni szerkesztőként, amikor csak azért mentél el minél messzebbre és minél céltalanabbul, hogy esélyt adj az elfogulatlan szemlélődésnek. (Mert – ahogy mondogattad – az a zseniális ötletek előszobája.) Ha így nézzük, groteszk de stimmel: most az Atlanti óceán a te óriási szabadtéri alkóvod, hiszen gigantikus léptékeivel sem más, mint az a meghitt pesti ablakmélyedés a Károly körúti lakásban: felszerelési tartozéka a térdeiden egyensúlyozott titkos naplódnak. Aminek –reményeim szerint – legutolsó lapján már tervezed válaszleveled nekem, régi hű barátodnak, aki még mindig: Veszelka Mór, Pesten.

Utóirat. Megírom a cipőméretem, ha látsz ott western-csizmát, cowboy kalapot (fejméretem tudod!) akkor küldjél csomagban. (Meg minden ilyesmit.) A hagyomány kötelez, neked is, míg itt éltél gyerekként, gyönyörűség volt, ha bármily kopott, de igazi vadnyugati holmit postáztak. És emlékszel kamaszkorunk reveláló Blaise Cendrars versére, melyben írja, Kassák fordításában: „Szigetek… amelyek földjére sohasem léphetünk… Cipőmet áthajítom a hajókorláton, mert nagyon szeretnék eljutni hozzátok.” 
 Na, érted, ugye.