Szerényi Gábor: Nem telefonálni, menni

Queens nagy. De az egész gigantikus útitervből csak egy neutronnyi mikrorészecske

Queens, végállomás.
 Mindenki kiszállt a metróból. Ő is. A tömeg tódult.
 Megállt. 
 Akár a Kőbánya-Kispest megálló a föld túloldalán.
 Muriel valahol itt lakik.

Egy patkány szaladt a délutáni szürkületben a sínek mentén.
 Österreicher Pista bácsi megmondta Baltimore-ból, hogy New York tele van patkányokkal. „Gyere hozzánk, kerítünk neked egy rendes feleséget”, Ibi néni mosolyogva bólogatott.  Még a templomot is megmutatták egy fényképen, (2025 East Baltimore Street) vörös téglás épület, egyszerű timpanonnal a homlokzatán, de nem kapott kedvet a nősüléshez.
 Egyelőre kóbor kutyaként lődörgött, bizonytalan és bizonyos képzetekkel.

Muriel tehát Queensben él, ami a környék látványát illetően elég baljósnak ígérkezett. Megpróbálta átgondolni higgadtan, hogy milyen reményeket is táplálhat a véletlenül megismert huszonéves nővel kapcsolatban.
 A legmértékletesebb vágykép: legalább egy éjszakát eltölteni nála. Vele.
 Egy utcai telefont kell keresnie. Ha filmet írna, legalább vázlatosan el kéne helyeznie néhány figurát, aki puszta jelenlétével jellemzi a környéket.

Nyugtalanul nézelődött.
 A tökéletes közönyt érezte maga körül. És arra gondolt, hogy miért épp a külvilág érdektelensége képes ennyire hibátlan lenni? Vagy ő lenne az oka ennek a masszív borúlátásnak? Bőröndjében ott volt a Pestről hozott forgatókönyv, amit itt akart folytatni. Nemcsak írni, de storyboardot rajzolni hozzá. Fényképezni, újságkivágásokat összemontírozni. Egy semmire sem kötelező, könnyű szerkezetes vázlatot szerkeszteni. Egy road movie-t, amiben a főhős – magyar emigráns – csak megy és megy, elszántan, hogy személyesen nézzen szembe gyerekkori ábrándjával.
 Már az elején elakadt. Hiába tervezett vagy tucatnyi pótmegoldást, sorba be- és kidőlt minden gondosan lejegyezgetett tartalékterv. Állt az utcai telefonoknál, kezében a mindentudó füzet, toll és csak tárcsázta a számokat egyre feszültebben. Angolnyelvű üzenetrögzítők köszöntötték személytelenül, számokat mondtak be, amiket gyorsan akart lefirkantani, s úgy érezte, eltéveszti mindig, és a legegyszerűbb szavakat sem értette meg, mint egy rémálomban. És mint egy elzárhatatlan csaptelepen, gurultak, folytak el a dollárok.

A város térképén többször megnézte, hogy merre kell menni a metrótól, hogy Muriel lakásához érjen. Külön úti tervet rajzolt egy kitépett füzetlapra, ami nyirkos tenyerétől már el is mázolódott (minek is kellett töltőtollat használnia?), de nem ezért tévedt el.
 Egy kietlen ipari telephez ért. (Gondolatban ki is javította magát: nem kietlen!) Egy ilyen jellegű városrész talán Kispesten sivárnak hatna, de itt érződött valami sajátos gondosság. Mintha művészeti műhelyek lettek volna a korábbi gyárak helyén.
 Nem stimmeltek a feliratok, az útvonal tervével.
 Muriel talán nem is várja.
 Fiatalok vidám csoportja autózott el az úton. Bízott ösztöneiben. Ezek ártalmatlan mulatságot kereső optimisták. A kocsikból hallatszott zenefoszlányok azt sugallták, hogy terveiket valóra is váltják.

Talán tudatosan akart eltévedni.
 Ismerte magában ezt a furcsa hajlamot.
 Pesten számtalanszor előfordult, hogy dacolva minden ésszerűséggel, elemi udvariassággal, jól felfogott önérdekkel, de nem ment el megbeszélt találkozókra. (A legemlékezetesebb, legkínosabb a japán ösztöndíj megpályázásához döntő fontosságú megbeszélésről való elmaradása volt. Fontos diplomatákkal kellett volna ebédelnie, s ő egyszerűen nem ment oda! Őrület. Nemcsak az ösztöndíj veszett oda, de a kimagyarázhatatlan sértéssel erősen leszanálta kapcsolati tőkéjét is.)

Ekkor – és más hasonló eseteknél – azt gondolta, hogy igazából nem akart valamit, ezért az irracionális leblokkolás, csak éppen nem tudott önmagának számot adni róla akkor. (A jóakarók egyszerűen „leostobázták”, és ő egyet is értett velük, megbékélve mardosó szégyenével.)

Pennsylvania, Pittsburgh, Miami, Columbus, Indiana – ezek lennének helyszínei a filmjének. (Az első résznek.) Nyilván szembe kellene néznie azzal, hogy – ha csak csoda nem történik – már csak sírköveket talál (ha talál), a gyerekkorban csodált távoli rokonok helyett.
 De ő a néma köveket is szóra bírja. (Így képzelte elszántabb pillanataiban.)

Túl sokat ment úgy, hogy egyáltalán nem volt képes betájolni magát. A gyaloglástól nem tartott, sőt, szerette kipróbálni, hogy minél többet haladjon egy úton, anélkül, hogy segítségül járműre szálljon. (Még gondolni is szeretett arra, milyen jó volt egyik éjszaka áttalpalni a Queensboro hídon. A filmjében mindenképp benne lesz ez a kísérteties menetelés, amibe elfáradni is lélekemelő volt.)
 Nem számít senki és semmi.
 Csak menni.

Queens nagy. De az egész gigantikus útitervből csak egy neutronnyi mikrorészecske.
 Újabb utcai telefont kell találnia, és segítséget kérni.
 Jöjjön érte Muriel.
 Ezt határozta el kétségbeesetten. (Már egészen mély volt az este sötétje.)
 És a telefon ott is volt abban a pillanatban az utca túloldalán.
 Azt is tudta, hogy semmiképpen nem fogja használni.