Szerényi Gábor: Sisakok, slagok és szökött napközis

A turistákkal folyamatosan megszállt téren az első reagálás: hoppá, kifogtunk egy váratlan látványosságot!

A Times Square-nél piros tűzoltóautó vágtat elő hirtelen, befékez, keresztbe áll. Mint a szombat esti akciófilmekben, sisakos tűzoltók ugrálnak le, rohannak egy ház felé. Élesben mehet a dolog, méretes fejsze a kesztyűs kezekben, csillognak a sisakok, slagot tekernek gyorsan, minden futólépésben történik.

 A turistákkal folyamatosan megszállt téren az első reagálás: hoppá, kifogtunk egy váratlan látványosságot! Néhányan máris gyors helyzetfelismerésről tesznek tanúbizonyságot, előkapják fényképezőgépeiket, telefonjaikat és fotózzák, filmezik az utazási irodák által nem is ígért akciót. Ez Amerika, az egyik tűzoltó egy-két pillanatra megáll hősies pózban, mosolyog, turistanők sikkantanak, nevetnek, vakukat villantanak, láthatóan élvezik, hogy a kemény férfi ilyen játékos pózzal jutalmazza rajongó figyelmük. Ha csak egy pillanatra is.

Ez a tér a szórakozásról szól. A járda szélén megél a kolbászsütő, a perecárus, a lufiból állatfigurákat formáló mutatványos, de az öt dollárért méregdrága karórák távol-keleti másolatait kínálgató gyalog árus is.

Vagy csak nem látszik, amikor a csillogástól távolabb csöndben lerogynak, megadva magukat sorsuk reménytelenségének? Nem, ezt nemcsak nem látja, de valahogy nem is érzi ki a legriadtabb szemű figura tartásából sem. Még a szegénység is biztatóbbnak mutatkozik, mint otthon...

„Még egy menet?” Ezt kérdezte önmagától, miután egyszer már körbefutotta a víztározó (Reservoir) tavat a Central Parkban. Nem, elég egyszer egy nap. De ez is visszatérő motívum, a felfoghatatlanul nagy országban önkéntelenül szeretne ő is minél nagyobb léptékben élni. (Mintha lenne esély hasonulni, s ez által megélni valamit törhetetlen optimizmusából.)

Inkább egy kis önjutalmazás, és vissza a színes, mágikus forgatagba. (Egyik nap Pókember jelmezes fiú ajánlkozott a járókelőknek, elsősorban gyerekkel jövőknek, hogy egy oszlopra kapaszkodva fényképezkedhetnek együtt.) Igen, az utazóknak ez itt a filmes élmények színtere, minden azt sugallja, hogy részei lehetünk az álomvilágnak, ha csak egy pillanatra és csak háttérstatisztaként.

Amíg hajszolta önmagát a tó körül, neki is képzetei között ott voltak a hajdan látott filmek, s a többi kocogó, futó, poroszkáló között mintha látott is volna ismert arcokat.

Vagy csak a fáradtságtól kábult el?
 Annyira elszokott már attól, hogy a gyorsétteremben zajló rövid dialógusokat leszámítva nem beszél senkivel, hogy kitalálta, összeállít magának irodalmi műsort. Mire emlékszik? Hány verset, monológot tanult meg? Egy részüket színészetre készülve, nagyobbik felüket csupán, mert tetszettek neki.
 Közönség nincs, nem is kell.

Teljesen némán, önmagában, fejben mondva többet hibázott, tévesztett, felejtett, mintha félhangosan motyogná.
 Szép Ernő, Radnóti Miklós, Kosztolányi Dezső. És egy kis Arany János. Meg darabrészletek. Ezektől egészen megmámorosodott. Mert a dialógusokat tovább fejlesztette, beléjük rögtönzött. „Kik vagytok, hé, a Szapolyai seregjei?”
 Hát nem mulatságosabb így kocogni, mint fülhallgatón keresztül gépzenével zsibbasztani az agyát?
 És nem árt magyarul gyakorolnia. Hisz előbb-utóbb (inkább utóbb) vissza kell térnie az óceánon túlra.
 Haza.

„És mi újság Pesten?” (Ezt kérdezte Sanyi bácsi Whitestone-ban.) Csak hímezett-hámozott. Magában arra gondolt, Hálistennek, hogy sikerült egy kicsit – egy kicsit! – elszöknie otthonról. És milyen jó, hogy nem tud semmit. Kell, hogy megszökjön. Ez a kamaszkori dacolás, ha rejtve, de sajátja maradt. Az örök szökött napközis. Aki, hogy a valóban fontos dolgok felé tudjon fordulni, legalább így megmenti az erőszakos külvilágtól azt a bizonyos szándéktalan, merengő figyelmét. Ami kivülről csak tékozló semmittevésnek tűnhet, de számára: „teremtő tétlenség”. Látszólagos passzivitás, ami felkészülés: megvívni a lélek mélyén támadó sötét erőkkel.

Álmában már a régi jólismert helyeken volt előző éjjel is. Nyomasztó, zűrzavaros bonyodalmakban vergődött, hátra- és félbehagyott érzelmi feszültségek motívumaival. Persze, mert hozott magával „szorgalminak” néhány füzetet, amibe – személyes vergődések kiírása mellett - elkezdett vázlatokat írni, még otthon elkezdett tűnődéseket, hogy például miért is benne ez az eredendő és mély kötődés Amerikához, minden csalódás ellenére. (Mert szükségszerűen föl kellett ébrednie a távolból megszépítve látott illúziókból.) A furcsa inkább az volt, mégsem sikerült „reálisan” látnia. Valahogy megmaradt a makacs érzete, hogy a földrésznyi országban egyszerűen minden biztatóbb.

Ugyanakkor pontosan látta, hogy mint egy meghódíthatatlan szép szerelmet, ezt az ábrándját sosem érheti el. (Vagy atomtudósnak kellene lennie, vagy élne még egy-két – legalább egy – rokon, kik gyerekkorában, varázslatos összekötőkként táplálták mesés képzeteit.)

A tűzoltók, amilyen váratlanul bukkantak elő, olyan hirtelen fel is szívódtak a lüktető forgalomban. (Kicsi tűz lehetett.) Sisakjaik, slagjaik, pózaik fotóalbumokba könyvelődtek. Arra gondolt, hogy bárhogy húzza az időt, hamarosan tovább kell állnia erről a megfigyelési területéről. Anélkül, hogy esélye lenne megfejteni szüntelen villódzó üzeneteiből, szüntelen hömpölygő nyüzsgéséből lenyűgözőségének titkát.