Rendkívül törékeny volt a moák tojása?

Úgy tűnik, óriási, kihalt, röpképtelen madarak rendelkeztek az eddig felfedezett legtörékenyebb tojással

A kérdéses tojások az új-zélandi moákhoz tartoztak, a struccok és emuk kihalt rokonaihoz. Ezen röpképtelen madarak 10 ismert faja méretét tekintve igen sokféle volt, a pulyka méretű moától a 2,5 méter magas óriásokig. Minden moafaj nem sokkal azt követően halt ki, hogy a 13. század második felében a maorik letelepedtek Új-Zélandon.  

A moák több mint egy évszázados, tudományos vizsgálata ellenére, még mindig számtalan kérdést maradt. Például sok mindent nem tudnak a tojásaikról. Mindössze 36 egész moatojásról tud a tudomány, és ezek közül a kutatók csak hármat tudnak fajokkal párosítani. Annak kiderítésére, mely fajokhoz tartozhatott a többi tojás, a kutatók először az Új-Zéland szerte visszamaradt, különböző moafajok maradványaiból származó DNS-t tesztelte.

Az állati DNS-t a tojáshéjakból származóval történő összehasonlítással a jelenleg ismert tíz faj közül hétnek a tojásait sikerült azonosítani. Például az olíva zöld tojáshéjak a Megalapteryx didinus felföldi moafajhoz tartoztak. Meglepő módon, a DNS révén, a két legnagyobb, legnehezebb fajnál - Dinornis robustus és Dinornis novaezealandiae - azonosított héjak a vártnál sokkal vékonyabbak voltak, mindössze 1,41 és 1,06 milliméteresek. Ezek a tojáshéjak különösen vékonynak tűntek azon madaraknál, ahol a nőstények elérhették a 250 kilogrammos testsúlyt is.

Természetesen, a könnyebb, mintegy 75 kilogrammos hímek ülhettek a tojásokon a nőstények helyett, ahogy a moa élő rokonainál is így van. Amikor a kutatók a tojáshéjak külső felszínét tesztelték a hím DNS-ét találták meg rajta. Még ha feltételezik is, hogy a könnyebb hím ült a tojásokon, a héjak vékonyságát figyelembe véve, a Dinornis tojásai sokkal hajlamosabbak voltak a törésre, mint a 3434 madárfaj (mind az élő, mind a kihalt) bármelyike, ahol eddig lemérték a héjak erősségét.

Elképzelhető, hogy ezen óriások tojásai olyan fészkekben inkubálódtak, melyeket kifejezetten úgy építettek fel, hogy alátámasszák a felül lévő madár súlyát. Azonban, az a kevés bizonyíték, ami a moa fészkek kinézetéről fennmaradt, azt sugallja,  nem ilyen speciális módon készültek. Ehelyett nagyon hasonlóak lehettek a struccok és emuk fészkeihez, „egy kaparás a talajban, ágak és levelek vékony rétegével körülvéve” – mondja a vizsgálat vezetője, David Lambert.  

Az új eredmények azt sugallják, hogy ezek a kihalt óriások, néhány szokatlan, talán egyedülálló, és máig ismeretlen fészkelési viselkedést mutathattak, hogy utódaikat ne nyomják össze. „A kotló egyed talán a tojások köré tekeredett, nem pedig közvetlenül rájuk ült” – mondja Lambert. A vizsgálat a Proceedings of the National Academy of Sciences folyóiratban jelent meg.