Settenkedő technikával vadászik egy denevérfaj

A denevérek és molylepkék régóta folyó harcában, legalább egy denevérnek sikerült előnyre szert tennie

Az európai pisze denevér - Barbastella barbastellus – általában olyan lágyan bocsátja ki ultrahangos hívásait, hogy a vacsorának szánt molylepkét előbb megtalálja, mielőtt az meghallaná közeledését – mondja Holger Goerlitz, a Bristoli Egyetem kutatója.   Ez az első, dokumentált eset arra, hogy egy denevérfaj halk „osonással” jár túl zsákmánya eszén – írja a kutatócsoport a Current Biology folyóiratban.

A harc denevérek és molylepkék között, a ragadozók és zsákmányaik evolúciója tanulmányozásának klasszikus rendszerévé vált. A molylepkék felkutatásához, a pisze denevérek 94 decibeles szinten bocsátják ki a hangokat, mely durván egy tömött sztráda hangjával egyenértékű – írja Goerlitz. A suttogás ezen denevér verziója 10-100-szor alacsonyabb amplitúdóval rendelkezik, mint más, levegőben vadászó denevérek hívásai. Azok inkább a sugárhajtóművek és a vuvuzelák tartományába esnek – mondja a szakember. Az emberek nem hallanak olyan magas tartományokban, hogy ezen denevér zsibongást észleljék, ami a kutató szerint igen szerencsés.  

A pisze denevér hívásai hangosságának leméréséhez, a kutatóknak tudniuk kellett, milyen messze volt a repülő denevér a mikrofontól, amikor kiadta a hangot. Ezért mikrofonhálózatot állítottak fel ott, ahol a denevérek éjszaka áthaladnak. Az egyes mikrofonokhoz elérő hangok idejében észlelt apró különbségek segítettek kideríteni a denevér pozícióját, több mint száz hívás esetén. Ez a mikrofonhálózat azt is elősegítette, hogy a kutatók olyan fontos kérdést válaszoljanak meg, vajon a pisze denevér lágyabb echolokációja - visszhangokkal történő tájékozódás - elég halk volt-e ahhoz, hogy meglepetés támadást indítson a füllel rendelkező molyok ellen.

A kutatók nagy sárga-fűbaglyokat – európai molyfaj – eresztett szabadon a denevérvizsgálat helyszínén, és megfigyelte hallóidegeik aktivitását. Egy, hangosabb echolokációval rendelkező denevér – 127 decibellel – a molyok hallóidegeit mintegy harminc méterről aktiválta. A pisze denevér hívásait azonban a moly egészen addig nem észlelte, míg 3,5 méterre nem került tőle. Ez már elég közeli távolság a denevérnek ahhoz, hogy észlelje a molylepkét a róla visszapattanó hangok segítségével.

„Az alacsony intenzitású echolokációs hívások használata táplálékszerzés közben, levegőben lévő zsákmány esetén számomra egy olyan adaptáció legtisztább példája, melyet legjobban, vagy csak olyan eszközként lehet megmagyarázni, mely a füles rovarok általi észlelés elkerülését célozza” – mondja John Ratcliffe, viselkedéskutató ökológus, aki szintén a denevérek vadászatát vizsgálta.   

Annak kiderítésére, hogy a pisze denevér halk echolokációja ténylegesen lehetővé teszi-e, hogy több éles hallású mollyal táplálkozzanak, Goerlitz csapata genetikai markereket fejlesztett ki, hogy azonosítsák a denevér ürülékében a zsákmányfajokat. Az elemzés során kiderült, hogy a zsákmány 89 százaléka molylepke, és ezen molyok 85 százalékának van füle. Ezzel ellentétben, a szőröskarú denevérnél, mely hasonló frekvencián adja ki a hangokat, mint a pisze denevér, de sokkal hangosabban, az elfogott zsákmánynak legfeljebb 56 százaléka volt moly.

Goerlitz elmondta, a „molylepke finom táplálék. Nagy, zsíros és sok energia van benne.” Megjegyezte, úgy tűnik, a „suttogásnak” nincs más evolúciós előnye, mint a „settenkedő” támadás. Van kompromisszum is. Fejlettebb osonó, ám csökkent képesség a potenciális zsákmány érzékelésére nagyobb távolságból.