Szerényi Gábor: Disszidens a Vörös Hadseregben

Újra és újra elolvasta a kinyitható képeslapra írt üzenetet. Szóval Rück disszidált. Hát lehet ezt?

„1986. szept. 30.
 Kedves egykori kollégám!
 Most már bevallhatom, hogy az íróasztalod kényszerített távozásra. Rendre, harmóniára fogékony lelkem nem bírta a látványt, ami nap nap után fogadott. Mivel benned semmi belátás nem volt – mit bántad te, hogy én mit érzek, amikor nem találom előző napi jegyzeteimet – az egyedül lehetséges végső megoldáshoz folyamodtam.

Komolyra fordítva a szót. Kultúrember és az állat egyaránt közös, szép tapasztalata, hogy búcsúzni soha nem lehet szépen. Semmilyen kötöttségből. Így adódott, hogy hétfőn még a Blaha Lujza téri Szikra nyomdában térültem-fordultam, kedden már 10 km magasan gondolkodtam a jövőmről. Mentségemre legyen mondva, hogy a mellettem lévő két ülésen az öcsém és a felesége forgatott hasonló gondolatokat a fejében. Jó néhány tucat embert sértettünk meg számukra nyilvánvalóan hitszegő eltűnésünkkel, de hidd el, nem volt más választásunk. Ha mindenkitől elbúcsúzunk jó szittya szokás szerint egy zaftos perkelt mellett valamelyik budai árnyasban, ma biztosan nem New York kaftános zsidónegyedéből adok életjelet.

Gondolom, senkit nem érdekel, hogy miért mondtunk le arról az életre szóló biztonságról, amit apáink jóvoltából odahaza élveztünk, de neked nem kell elmagyaráznom, hogy mit éreztem minden áldott nap. Biztos vagyok benne, hogy a túlélés egyetlen esélyét ragadtam meg, az utolsó pillanatok egyikében, amikor nem próbáltam meg a szél ellen… veseköveimtől megszabadulni.
 Wullnertől, kérlek, kérj a nevemben elnézést, biztos vagyok abban, hogy neki ebből semmi kellemetlensége nem származik. Téged pedig felszólítalak, hogy továbbra is rajzolj le mindenkit. And save the Queen!

Üdv: Tomy boy”

Újra és újra elolvasta a kinyitható képeslapra írt üzenetet. Szóval Rück disszidált. Hát lehet ezt? Mint utóbb kiderült, nagyon is megtervezte, nem csak úgy hirtelen felindulásból szökött meg.
 Eladta lakását, holmijait, vízumot szerzett, repülőjegyet vett, és hopp, már itt sincs, eltűnt a messzeségben örökre, nyomtalanul. Mint aki a túlvilágra megy, de olyanba, ahonnan azért üzenni még lehet. Például képeslappal.

Körbenézett az őszi napsugaras Deák téren. Egy görnyedten botorkáló öregember, dacára az enyhe ősznek, már télikabátban csoszogott a járdán. Két termetes asszonyság, karjukon cekkerrel lépegetett szemben. „És képzeld el Klárikám, ezt nem akarta az a nő megérteni.” Ennyit hallott meg beszélgetésükből. A villamos járdaszigetén galambok burukkoltak, szürkés-fehéres, aszfaltra száradt ürüléken bólogatva. Mit nem akart az a nő megérteni, ezt sem fogja sose megtudni.

És aztán arra gondolt, hogy ő sohasem fog eljutni New Yorkba. Szilvivel tépik egymást életük végéig – sem együtt, sem egymás nélkül nem jó -, itt Budapesten, és nyugdíjazásáig írja majd a termelési riportokat, köszönti a kitüntetett dolgozókat dögunlamas és sablonos portrékkal, s mindig idegeskedni fog, hogy képtelen normálisan beosztani az idejét.
 Rück Tamás helyette is emigrált.

Ez szörnyű. Hogy a hasonló korú kolléga (36 éves volt Rück) mert megpattanni az alapjaiban elviselhetetlen hazugságokra épülő életből, ettől csak még jobban nyomasztotta saját megalkuvása. Főnöke, Wullner Jóska atyai jóindulattal intette, kérje felvételét a pártba. Nem volt hős típus, igazán nem, de ettől mégis megtartóztatta magát. Nézte tűnődve az üzemi lap fejlécén a feliratot: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Ha jelentett is ez valami igazat, forradalmit Marx idejében, az a nyolcvanas évek felén csak torz és álságos kakukkolásnak hangzott. „Nem vagyok ideológiailag érett” – hárította el öngúnnyal a javaslatot. És azon tűnődött, vajon most ezzel mit szalasztott el.

Fullasztónak érezte a Deák teret. Milyen lehet a Times Square, vagy Brooklyn, ahol Rück lohol, nyilván hasonló vagány zordsággal, ahogy Pesten loholt. Egyik Hírlapkiadós rajongója, R. Zita, fiatal tévelygő, (a sors szeszélyéből adminisztrátorként lappangva, Tamás egyéjszakás kalandja) merengett a vállalati büfé neonfényében álmatagon: „a Tomi sehol se érzi magát jól a világban, semmi és senki nem jó neki, mindenki csak terhére van, fárasztja, idegesíti.” Elnyomta cigarettáját és kifújva a füstöt még hozzáfűzte bölcsészetileg: „Nem is lehet ezen változtatni, ő ilyennek született és ilyen is marad élete végéig.”

Bár Rück, ellentétben a kiadói fiúkkal, sosem hencegett hódításaival, nem dicsekedett kalandjaival (nem is volt senkivel bizalmas viszonyban), de Bodónak valahogy mégis elmondta, hogy Zita az ominózus éjszakán, egy ivós tivornya után kora reggel nekiállt mosogatni Tamás konyhájában. „Lefokozta magát háztartási alkalmazottá, nem szeretem ezt”, mondta lakonikusan, s részéről befejezettnek nyilvánította az ügyet.

Ez tűnt vonzereje egyik alappillérének. Nem ígért soha semmit és igazából meghódíthatatlan volt. Ez sok nőt izgatott. Bodó inkább az anyai ösztönöket aktivizálta. (És magában csodálta, irigyelte Rück Tamást. Nem a nőkért, akik szakmányban szédültek bűvkörébe, hanem ahogy semmilyen engedményt nem tett az édesgetéssel ingerkedő csábításoknak. S ez nem csak a nőkre, az egzisztenciális kísértésekre is vonatkozott.)

Arra gondolt, hogy a következő lapszámba megint le kell adni a szokásos kötelezőket. Lesz egy történelmi vetélkedőhöz – Ki tud többet a Szovjetunióról? – készítendő illusztráció is. Fotomontázs, benne az Auróra cirkálóról egy kép, archív felvétel rohamozó katonákról. Igen, fogant meg benne a kaján ötlet, Rück egy fiókjában maradt igazolványképét beleapplikálja a montázsba. Senki nem veszi észre, úgy belerejti. Az utókor majd csodálkozhat, - ha egyáltalán észreveszi – miként került egy disszidens 1986-ban a Vörös Hadseregbe.