Szerényi Gábor: Hosszú, mély kávé

A kódolt szöveg azt jelentette, hogy Bálint úr kipreparálta a feketét, s a csészét kibélelte valamilyen röviditallal

Fichte Iván odaballagott a pulthoz és így szólt: „Egy konyakot és két üveg sört kérek.” Bálint úr, a Hírlapkiadó büfése zavartan és halkan azt felelte: „Sajnos nincs.” A testes szerkesztő megnyalta szája szélét, s módosította rendelését: „Akkor egy barackpálinkát.” Mint aki képes kompromisszumokra, csak a kitűzött célt elérje. Bálint úr a tőle megszokott udvarias, halk hangján bővebb tájékoztatással egészítette ki újabb negatív hírét: „sajnos semmilyen alkohol nincs a büfében, ugyanis N. elvtárs letiltotta.”

            A tündérlelkű szerkesztő, akinek okos humorú jegyzeteit éppen úgy imádták a női olvasók, mint bájos túlsúlyosságát, költőien szólva: „kifogyott a poshadt béketűrésből”, s bár Bálint urat a saját hívei között tudhatta, neki bődült fel izzó, prófétikus haraggal: „Ezek azt hiszik, hogy a tehetségtelenséget elmulasztja az absztinencia?!”

              A kiadóban hamar híre ment, hogy az első számú országos napilap kinevezett új irányítója, derék pártkatona, feltalálta az alkoholtilalmat. Micsoda dolog az, hogy a „politika szolgálóleányai” – így szólott a folyosói pletyka, - „az újságírók nem józan fejjel veszik ki részüket az ideológiai frontszolgálatból!”

            Wullner Jóska, az üzemi lapos veterán szerkesztő egykedvűen fújta a füstöt. (A cigarettát – akkor még - nem tiltották be.) „Nem baj, majd kimegyünk értekezni a nép közé”, jegyezte meg maliciózusan, hozzáfűzve, hogy úgysem helyes elszakadni a tömegektől. Lennert nem izgatta a dolog, amíg a Trabantjával kiroboghatott a focibajnokság Vasas meccseire, úgy élte meg, hozzájut az éltető serkentőhöz. (Persze a folyamatos nőhódítást is beleértve.)

            Gróza Éva viszont aggódva figyelte az új helyzetet. Saját vadászatához – ő férfiakra indult – a tapasztalat szerint mindenképpen szükséges volt az alkoholos fellazultság. A kiadói legendák többnyire arról szóltak, hogy hatalommal bíró főnökök rendszeresen zaklatták női beosztottjaikat.

            T. elvtárs például bezárta irodája ajtaját egy kiadói buli végén, s ott kergette vonakodó titkárnőjét íróasztala körül – a végeredményt illetően több verzió is elterjedt.           

            Gróza Éva a fiatal gyakornok fiúkat preferálta, úgy képzelte, hogy az itatás célhoz vezeti. Ráadásul igyekezett magát fontos pozícióban mutatni, mintha tőle függne a gyakornokok pályája: „a szerkesztőségi jellemzésben az én véleményem sokat nyom a latban” – simogatta kiszemelt áldozata combját az asztal alatt.

            Bodónál is bepróbálkozott, de nem itatta eleget, így az ifjú kolléga megborzongva elinalt a vészhelyzetből. A legkínosabb az volt, hogy cimborája, Lenner Sanyi persze pont észrevette ezt a pillanatnyi kínos helyzetet, és aztán sokáig visszatérő poénforrás volt számára.

            A büfében a kezdeti megtorpanás után felütötte fejét a furmányos lázadás szelleme. Hiába indult be a riogatás, „fegyelmi! rendészi rajtaütés! kirúgás!” – a hagyományok ereje győzött. „Egy hosszú, mély kávét, Bálint úr, lesszíves!” A kódolt szöveg azt jelentette, hogy Bálint úr kipreparálta a feketét, s a csészét kibélelte valamilyen röviditallal. Az újságírók többször is megismételték a szívüknek kedves anekdotákat, hogy például G. Hilda, színészlegenda, autós igazoltatásnál leállította kocsiját, kinyitotta az ajtót, s jól láthatóan meghúzott egy konyakos üveget, mondván a rendőröknek, hogy ő úgy megijedt, muszáj volt erre innia. (Akkoriban még nem tudták kimutatni, hogy korábban is fogyasztott-e valaki alkoholt.)

            Bodó mindenesetre színjózan volt, amikor úgy gondolta, hogy odáig rejtegetett írásaiból egy kisebb mappányit bevisz Fichte Ivánhoz – műbírálás végett. Mi történhet? Egy irodalmi folyóirat szerkesztőjétől már kapott hideg zuhanyt, „több drámaiságot bele! Ne vesszen bele a szép körmondatokba!”, igaz, a rangos hetilapnál dolgozó író, K. G. György ajánló leveleket is írt: „a fiúban jó zsurnaliszta képességek vannak, Erzsikém, használd őt, meghálálom szerelmem, Gy.” (Egy ifjú író, kivel kicsit összebarátkozott, fölényesen azt mondta: „remélem kezet csókoltál neki, manapság már nagyon ritka az ajánló levél!”)

            Ha Fichte Iván elhajtja, akkor a következő kísérlettel vár egy évet. Hátha nem is való ő ezekbe az újságokba, folyóiratokba? Ráadásul emigrációban élő művészek üzenték, hogy avangárd képverseit szívesen kiadják a párizsi Magyar Műhelyben. Az volna csak a szép! A különleges, a ritka, az egyedi. Rejtegetett munkáit kiküldeni, s ott megjelentetni.

            Persze baj is lehet belőle. Mégha a Magyar Műhely hangsúlyozza is, hogy nem politizál. De azért talált olyan sort benne, hogy: „Képversekkel a kelet-európai népek felszabadításáért! Lech Walesa” (Igaziból nem a lengyel Szolidaritás elnöke írta ezt, de a szerkesztők azért szívesen követtek el politikailag pukkasztó provokációkat.) Wullnert megkérdezhetné – ingadozott picit, - de aztán megmakacsolta magát, „nehogy már ne kockáztassak!” (És eszébe jutott, amikor egy lány hódolóan megdicsérte: „jól áll neked, amikor hányaveti, hetyke, nemtörődöm vagy…”)

            Fichte – mint utólag megtudta – senkinek nem mondott rosszat, bármilyen borzalmas kéziratot hoztak neki elolvasásra, bírálatra. Állítólag gyávaságból. De sőt kényelemből olykor az elolvasást is megspórolta, s Kosztolányi mintájára (aki ebbéli tapasztalatait megírta), úgyis tudott beszélni az ismeretlen művekről, hogy csak a szerző érdeklődésére épített, abból következtetett, hogy milyen lehetett a munka.

            „Nem baj, ha kevés dolog történik benne”, intette. „De aztán sisteregjen föl, a beleinjekciózott élettől.” (A jó tanácsokat gyorsan leírta egyik füzetébe, miután kijött Fichte szerkesztői szobájából és lemenekült Bálint úr birodalmába. „Hosszú, mély kávé.” A beinjekciózott szó helyett eredetileg Fichte egy nyomtatásba – akkoriban – nem illő, vulgáris kifejezést használt.)

            Behúzódott a füstös, lambériával burkolt büfé egyik sarkába. Fülelt a jövő-menők mondataira. „Öregem, én már a kommunizmusban élek”, mondta egy gyűrött arcú olvasószerkesztő az összeszáradt pogácsákat vizslatva, majd ekképpen fejezte be váratlan kinyilatkoztatását „már mindenből elegem van.” (Később kiderült, hogy ez is egy vándorló poén, a városi folklór része, sokan elsütötték már. De ahogy a vicclap mottója szólt: „egy újszülöttnek minden vicc új”.)

            Bodó lelke mélyén pontosan érezte, hogy milyen kettős világ ez. Egyszerre lehúzza tömény sivárságával, sötéten korlátozó szabályaival. És ugyanakkor mégis egy esély arra, hogy épp mindezzel szemben kiküzdje, megragadja és létre segítse azt a szellemi világot, amely az unásig ismert életet különös fényekkel, a megszabadulás reményével ragyogja át.

A sorozat további írásai