Nem az emberek okozták a pézsmatulkok ősi hanyatlását

Egy kutatócsoport felfedezte, hogy a sarkköri pézsmatulok populációjában bekövetkezett drasztikus hanyatlás durván 12 ezer évvel ezelőtt kezdődött a melegedő klíma hatására, nem pedig az emberi vadászat miatt

Beth Shapiro, amerikai biológus professzor, és a tanulmány egyik vezetője szerint, ez az első vizsgálat, mely ősi pézsmatulok DNS-t gyűjtött be az állatok korábbi földrajzi élőhelyeiről, hogy tesztelje az ember kiváltotta hatásokat populációikra. "Kiderült, hogy bár az emberi és pézsmatulok populációk a Föld számos régiójában átfedték egymást, valószínűleg nem az emberek voltak felelősek az állatok hanyatlásáért és végül kihalásáért korábbi élőhelyeik nagy részén”. A vizsgálat eredményei a PNAS tudományos folyóiratban jelentek meg.

A pézsmatulkok valamikor az egész északi féltekén elterjedtek voltak, ám manapság egyedül majdnem csak Grönlandon találhatóak meg, egyedszámuk körülbelül 80 ezer -125 ezerre rúg. A kutatók szerint a pézsmatulok nem az egyetlen állatfaj volt, mely a kései pleisztocénben szenvedett.

"A kései pleisztocént gyors környezeti változások jellemezték, valamint az emberek elterjedése az északi féltekén” – mondja Shapiro. "Ezen időszak alatt számos állatfaj kihalt, többek között a mamutok és a gyapjas orrszarvúak, míg mások – a lovak, karibuk és bölények – máig életben maradtak. Ezen drasztikus, különböző túlélési rendszerek okai máih vita tárgyát képezik, egyes kutatók szerint a kihalások nagyrészt az emberek általi vadászatnak köszönhetőek. A pézsmatulkok egyedülálló lehetőséget nyújtanak ezen kérdés tanulmányozására, mivel populációjukat érintően hanyatlást szenvedtek el, mely egybeesett a pleisztocén kihalásokkal, ám mégis, még ma is élnek, mely lehetővé teszi, hogy összehasonlítsuk a mai egyedek genetikai sokféleségét a 60 ezer évvel ezelőtt élt állatokéval”.  

A vizsgálat kivitelezéséhez a kutatók pézsmatulok csontokat és egyéb maradványokat gyűjtöttek be a különböző időszakokban élt tulkoktól – 60 ezer évvel ezelőtti időszakig - , és olyan állatoktól, melyek a faj korábbi élőhelyein éltek. Ezen maradványokból izolálták és analizálták a mitokondriális DNS-t, mely igen hasznos az ősi populációs dinamika tanulmányozására evolúciós változásának gyors üteme miatt. A kutatók emellett a ma élő pézsmatulkokban is elkülönítették és elemezték a mitokondriális DNS-t. Ezt követően az úgynevezett Bayes féle statisztikai megközelítést alkalmazták, hogy megbecsüljék, az idők folyamán hogyan változott a pézsmatulok populációk genetikai sokféleségének mennyisége.   

"Az elmúlt évtized folyamán az ősi DNS-t vizsgáló tanulmányok fejlődtek, már elmozdultak az egyszerű azonosítástól, és betekintést engednek az érintett fajok populációs méretébe és dinamikájába, az utóbbi 100 ezer évekig visszamenőleg” – mondja Tom Gilbert, a vizsgálat másik vezető kutatója. 

A kutatók úgy hiszik, az állatok populációja genetikai diverzitásának csökkenése tükrözni képes a populáció méretének csökkenését. Azzal, hogy megbecsülték a pézsmatulok genetikai sokfélesége mikor kezdett hanyatlani, a csapat tesztelni tudta, a hanyatlás az ember egy bizonyos régióba érkezése, vagy valamiféle más hatás miatt következett be. Kiderítették, hogy a pézsmatulok genetikai sokfélesége a pleisztocén alatt jóval magasabb volt, mint napjainkban. Az is kiderült, hogy a faj genetikai diverzitása az utóbbi 65 ezer évben igen gyakran növekedett és csökkent.

"A tanulmányban megfigyelt növekedési és hanyatlási periódusok figyelemreméltóan különböznek azoktól az eredményektől, melyeket korábban pézsmatulkok vagy más fajok – mint bölények és mamutok – esetén rekonstruáltak” – mondja Shapiro. "Míg a pézsmatulkok jelentős populációs hanyatlást szenvedtek el közel 65 ezer évvel ezelőtt, a mamutok a 48 ezer évvel ezelőtti időszakban kezdtek el először hanyatlásnak indulni. A bölénypopulációk mintegy 35 ezer évvel ezelőttig stabilak maradtak. Ebben a periódusban pedig a pézsmatulok populációk növekedtek. Ahogy egyre jobban megismerjük a sarkkör megafaunája dinamikájának teljes képét, egyértelművé válik, hogy az egyes fajok saját populációs pályagörbéjüket követik. Ez pedig erős érv amellett, hogy az élőhelyen bekövetkezett változások idézik elő ezen populációs dinamikákat, és nem egyetlen tényező, mint az emberi vadászok érkezése”.  

Shapiro szerint a történelmi adatokból tudják, hogy a pézsmatulkok igen érzékenyek a sarkköri környezet változásaira. "Míg azt nem tudjuk pontosan megerősíteni, milyen klímatényezők idézték elő a változásokat, melyeket az utóbbi 65 ezer évben az állatoknál megfigyeltünk, azt biztosan kijelenthetjük, az emberek nem okoztak lokális kihalásokat. Grönlandon például az emberek és a pézsmatulkok egyazon időben érkeztek meg és kezdtek el terjeszkedni”.   

Gilbert elmondta, azt is vizsgálják, a jelenlegi klimatikus instabilitás milyen hatással lesz a pézsmatulkok túlélésére a közeljövőben. „Nagyon sokat hallani a jegesmedvék állapotáról, ám a pézsmatulkok hasonló veszélyben lehetnek”.