Varga Sándor Márton: Lájvízió. A tévéföldi fotóriporter

Hogyan élt valaha a fotóriporter? Egyesek nappal, mások éjszaka repültek, megint mások éjjel-nappal

Mivel a fotóriporter gyakorta meglepi azt, akinek megörökíti egy-egy pillanatát, ezért, ha már úgyis lep, hát a lepkék rendjébe sorolja őt a nagy „Brehm”. Ugyanakkor a pillanat művészének is (innét ered a ’pillangó’ szavunk) tartja: ebből kifolyólag tévesztik össze a lepkét sokan a pillangóval, pedig ahogyan érvényes a „minden pillangó lepke, de nem minden lepke pillangó” szabály, ugyanúgy érvényes a „minden fotóriporter riporter, de nem minden riporter fotóriporter” törvény is, pláne, ha még tévéföldjét is belekavarnánk a definícióba.
A fotóriporter a korai dagerrotípicumból származik, tehát legalább másodfélszáz éves múltra tekint vissza, ha arrafelé is szokott nézelődni valaki, nem csupán körbe meg előre. Merthogy az élővilág – pusztán hiúsági okokból – föltalálta a fotográfiát, és a jelenség el is terjedt újságföldjén, annak következményeként meg tévéföldjén.

A legrégebbi tévéföldi fotóriporterek, mint például a Chocholkarcsicus, kortársai lehettek a hajdani óriás televíziósaurosoknak, akik, amennyire tudjuk, a korai szabadságtérocénban éltek, amikor még virágtalan tenyészetnek mutatta magát minden, amerre a szem ellátott. Aztán, mintegy varázsütésre, új televíziócoccusok bősége keletkezett, és a tarka sereggel együtt a különböző színekben pompázó fotóriportervilág is fölvonult, amiről számos fotóriporterszárny, sőt fotóstáska is tanúskodik, már ami persze a Szabadság téri ásatásokon darabokban, netán épségben előkerült.

A hőskorban mindenféle csiricsáré televíziócoccus élt tévéföldjén, akik fényben sütkéreztek, avagy ide-oda szárnyaltak, és vágószobákat körüllebegve annak mézén üdültek föl.
Hogyan élt valaha a fotóriporter? Egyesek nappal, mások éjszaka repültek, megint mások éjjel-nappal. Akkortájt megtörténhetett, hogy mozgóképek helyett fényképekkel – például külföldről faxon érkezett, fekete-fehér kivitelezésűekkel – illusztráltak eseményeket. Készültek werk- meg standfotók tévéjátékok forgatásán, mert valaha a tévéjáték az utcán hevert, csak le kellett hajolni érte. Fotóztak a tévéföldi fotóriporterek mindenütt, ahol hivatalból vagy önszántukból megfordultak: fotóztak társadalmi rendezvényeken és intézményi ünnepségeken, sporteseményeken és díjátadásokon, fotóztak embereket és tárgyakat és helyzeteket és díszleteket, lefotózták a teljes technikai dokumentációt a sminkkészítéstől a hangutómunkáig.

Ha egyszer a Sárospatakigyörgyicus meg a Kovácslacicus meg a Siményigergőcus meg a Tóthgyörgyus meg a Zihzsoltus kinyitná a száját!
Akár hisszük, akár nem, volt a szabadságtérocénnak oly időszaka, amikor hét fotóseus és négy laboránseus serénykedett teljes munkaidőben!

Éhség és szerelem, mint a két legfontosabb rugó, irányította a tévéföldi fotóriporterek különféle szövevényes ösztöntevékenységét. Mert csodálnunk kell azt a csalhatatlan ösztönt, amellyel a tévéföldi fotóriporter a széles természetben megtalálta a táplálékadó témákat!

Összegezve megállapíthatjuk, hogy a tévéföldi fotóriporter élete meglehetősen egyhangúan telt. Éppúgy, mint a legtöbb televíziócoccus, fő tevékenységének ő is az önfenntartást és a fajfenntartást tekintette, amelyet tulajdonképpen csak rövid pihenési időközök szakítottak meg, már ha egyáltalán.
Ami a jelent illeti, hozzájuk képest manapság – köszönhetően a digitális evolúciónak – bárki elhitetheti magával, hogy fotóriporter.
Lehet, valóban az is.

Mert fotóriporterré az életért vívott küzdelem tesz bárkit, még ha nincs is hozzá saját fölszerelése. Tudunk olyan fotóriporterről, aki rendje legjobbjai közé tartozik, csak éppenséggel sosem fotózik. És tudunk persze olyanról is, aki lépten-nyomon exponál, mégsem tekinthető fotóriporternek.
Számos tévéföldi fotóriporter kiválóan idomul környezetéhez: fölveszi annak színezetét. Egyes fotóriporterek halványsárgák, mint a tőzsdepalota, mások acélszürke gyártóbázisokra emlékeztetnek.
A tévéföldi fotóriporter testfölépítése röviden a következőkben foglalható össze.
Méretének nagysága változó, bár nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy tulajdonképpeni testtömege a fölszereléseihez viszonyítva meglehetősen kicsiny.

A földhöz legközelebb a lábát tartja, részint hogy szabadon mászkálhasson előre-hátra – mi több, oldalra is, ha ott jobbak a fényviszonyok –, részint hogy valamin további testrészeit tartsa. Lába fölött ily módon egyéb, számára nélkülözhetetlen ezt-azt visel: belső szervei közül említsük meg gyomrát, amelyben egyszerre sok táplálékot képes fölhalmozni, elvégre ki tudja, mit hozhat a jövő.
Legfölül, a bozontosan szőrös vagy éppenséggel szőrtelen fejen két, egymástól külön is működő szem található, amelyek azonban a fényképezőgép takarásában nehezen vehetőek észre. Létezik egyébként pápaszemes fotóriporter is, ez az észlelést tovább nehezíti.

A tévéföldi fotóriporternek, ha csökevényes is, de van szárnya, hogy időnként szárnyalhasson! Ennek alakja és nagysága különböző, mindenesetre legyen bármilyen, villámgyorsan a magasba emelkedhet vele, hogy madártávlatból is készíthessen néhány panorámaképet.

Sajnos, a tévéföldi fotóriporter tud nagyot is zuhanni.
Még annyit, hogy a fotóriporterszárny szépségét és színpompáját mikroszkópos kicsinységű pikkelyek rajzolják, amelyek finom porként fedik a testet, beleértve a lábat és a fejet is (csak arra kell ügyelni, hogy ha az optikára is jut belőlük, a kép életlen lesz). Durva érintésre e pikkelyek ledörzsölődhetnek, és a szépséges fotóriporter rúttá és színehagyottá válhat.