Szerényi Gábor: "Neked a nőhódítás: ujjgyakorlat"

Zseniális kombináló vagy, mesterien sakkozol női bábuiddal. Csak éppen elpazarolod, elpocsékolod az időd, a tehetséged

- És tényleg, melyik az erősebb motiváció benned: a gyávaság, vagy az önzés?
 Bodó elszántan hallgatott. Nem nézett Szilvire, helyette az asztalon heverő tárgyakat bámulta. Csehszlovák radír, rajta egy elefánt rajza, mártogatós tollszár, elkopott régi heggyel, rászáradt fekete tussal.
 - De tényleg – forszírozta a lány, - mi mozgat egész életedben?
 - Nekem kell erre felelni? – morrant elkínzottan, idegesen beletúrva a kihúzott fiók kacatjai közé. (Ceruzahegyező, zseblámpa, egy treff kilences kártyalap, bicikliszelep, rézdrót, csavarhúzó, zsebnotesz – mindenből több, és sok egyéb más tárgyacska is.)

- Én látlak.
 - Igen?
 - Sok szavadból, cselekedetedből áll össze kép. A zavaraidból, dadogásaidból.
 Hirtelen csend lett. Egy felhúzós zsebóra ketyegése hallatszott, mintha felerősödött volna tiktakolása. (Nyolc óra múlt hat perccel.) Bodó az asztalon heverő régi papírok közül a legfelsőt nézte úgy, hogy nem is értette, csak gépiesen, némán olvasta. „Szabad hazánk további megvédése, erősítése attól függ, hogy a dolgozó tömegek milyen mértékben kapcsolódnak bele a békemozgalomba. Így alakul ki köröttünk a történelem kedves munkatársak (utóbbi szó áthúzva, javítva: lakótársak).”

- Figyelsz te egyáltalán rám? Mit olvasol?
- Olyan vagy velem, mint egy tanító néni! – csattant fel Bodó, – muszáj mindig fegyelmezned? Tudhatod, hogy én vagyok a pedagógia csődje – fűzte hozzá visszahiggasztva magát engedékenyebbre. Szilvi megtörten nézett maga elé.

- Én nem tudom, az én balga szívecském miért vágyik erre… hogy megkínozz mindig… de mindegy, innentől kezdve nem számít, hogy hány csibéd van, hogy osztod be őket…
 - De nincs senki rajtad kívül – bizonygatta fakó, színtelen hangon, hiteltelenül. Képtelen volt a másikra figyelni, holott bánta, hogy a lány szenved miatta.
 - Nagy játékos vagy. Mindenki játék neked. Mindenkivel elhiteted, hogy csak a többi játék, ő nem, ő az egyetlen, az igazi, a fontos.
 - Nincs is szívem?
 - Gyanítom, hogy bennem is csak régi, gyerekkori szerelmedet szereted.

Tiktak. Az íróasztali lámpa fényében régi újságlapok hevertek, mint egy boncteremben a tetemek, hogy hagyják feltárni örökre bezárult életük titkát.  
 - Nem tudom mit mondjak – felelte, csak hogy még mondjon valamit. És tűnődve továbbolvasta szemével az elsárgult papírra géppel írt szöveget, valószínűleg egy lakógyűlésre készült agitációs fogalmazványt az ötvenes évekből. (Jelentős készletei voltak ilyen hordalékokból.)

„A mi békénk megvédése igenis attól is függ, hogy mi mennyire igyekszünk a koreai népet megsegíteni. A hős koreai nép, amely az amerikai betolakodók ellen harcosan kiáll, a bátor kínai önkéntesekkel együtt sem tudott volna ellenállni a bitang ragadozóknak, Mac Arthur hétpróbás gengsztereinek, s már kiterjedt volna harc, és világégéssé terjedt volna a tűz. A megsegítésnek, lakótársak, két formája van. Az egyik a koreai műszakokban vállalt áldozatkész munka fokozása, a másik forma a segítőbélyegek megvásárlása, amelynek minden fillérje letörli szenvedő anyák könnyeit.” Elképedve olvasta ezt. Hogyan vehették ezt komolyan? Persze, az utókor mindig fölényben érezheti magát. Visszatekintőleg már lehet látni pontosan a folyamatokat, erőviszonyokat, érdekeket, a különböző hatalmak játszmáit. A propagandagépezet torzításait. Az örök emberi tudatlanságot. A megváltó szerepben tetszelgő önös érdekeket hajszolókat. („A mi korunk ostobaságait, igazságtalanságait majd száz év múlva vizsgálja az utókor, lesajnálva szerencsétlenkedéseink”, gondolta, s azt is, hogy azt már ő nem fogja tudni, ellenőrizni.) És mélán olvasott tovább. (Oda-oda lesve a lányra, ki gondterhelten ült, megadva magát végzetének.)

„Most még nem késő a segítség. Még meg lehet menteni a helyzetet, és a nemzetközi feszültséget el lehet oszlatni, csak akarni kell a népeknek ezt. Csak akarni! A legutóbbi nagy történelmi esemény: Duclos elvtárs kiszabadítása is csak azért járt sikerrel, mert a világ összes népei összefogtak.”

- A te kaliberednek – folytatta felrezzentve őt az olvasásból Szilvi, - a nők hódítása csak ujjgyakorlat. Nem vagy egy vesztes típus. De tudd, hogy elvesztegeted az energiád a csibés kis partikra. Zseniális kombináló vagy, mesterien sakkozol női bábuiddal. Csak éppen elpazarolod, elpocsékolod az időd, a tehetséged, – (kivárt egy pillanatra,) - az életed.
 Bodó ezt hízelgőnek találta, s szórakozottan megfordította a lakógyűlésre gépelt papírt. Ott – ó, takarékosság! – egy magánlevél vázlata volt.

„B. Stein Rezső úrnak – Népszínház utca 22.
 Tisztelt Uram! Felkérem, hogy Magdikával szemben eddig tanúsított magatartását a legsürgősebben változtassa mag és ne tegezze megszólításai során, és főleg ne szólítgassa meg, ha szembetalálkoznak abból a szerencsétlen véletlenből, hogy egy épületben kénytelen lakni Magdika Önnel. Egyszer és mindenkorra hagyja abba ezeket a molesztálásokat, mert egyelőre még ilyen finoman kívánom rendezni a kérdést, de eredménytelenség esetén tudok másképp is intézkedni. (Magdika megbízása nélkül írtam e sorokat, de mindkettőjük érdekében.)”
 Már senki se él ezekből a szereplőkből, gondolta melankolikusan. A koreai helyzet viszont azóta sem jutott megnyugtató állapotba. (És mi lett Duclos elvtárssal, továbbá B. Stein Rezsővel?)

Szilvire nézett. Szép és szomorú.
 - Ha eszemmel gondolkodom, nincs értelme találkozni személyesen… átmehetnék egy másik rajzoló szakkörbe… De ha a szívemmel… akkor nagyon szeretnék beszélgetni veled, találkozni… minél előbb.
Bodó felállt asztala mellől. Úgy döntött, hogy aznap már nem foglalkozik külpolitikai ügyekkel – „leveszem a kezem róluk” – s beleveti magát a bizalmi válság megoldásának ügyébe, sürgősségi besorolással...