Szerényi Gábor: Más álmában ébredni

Semmit nem ért, pedig minden ismerős, hozzá tartozik – miközben semmi köze hozzá

Szakíts, ha bírsz.
 Egy szikár, öreg férfi, kalapjával kezében, kopott szürke télikabátban dőlt a kápolna oldalánál álló kőfeszülethez.
 „Térje meg, Lajos!” Kiáltotta Manci József, hadapródőrmester szelíden.
 Az öreg csak állt rendületlenül, valamit mormolt ősz bajszába.
 Mi ez?
 Megint a víz alatti futás. Valaki álmodja mindezt és ő csak belekeveredett a máséba.

Idegen álom.
 Ki kéne nyitni a szemét, ha nem is felébredni, de egy másik álomba átszökni, kicsúszni legalább ebből. Semmit nem ért, pedig minden ismerős, hozzá tartozik – miközben semmi köze hozzá.
 Jellemző.
 Dologidő van, és elaludt a fényes nappal. Jászladány, Jászdózsa, Jászfényszaru – hol kell leszállnia?  Sehol, hisz nem is utazik. Előző nap vonatozott, de nem az Alföldre, hanem Körmendre, Vas megyébe. Nadrágzsebében megtapintotta bicskáját, bőrtárcáját, a kivasalt bordó kockás, összehajtogatott textilzsebkendőjét. „A körmendi kosarasok tavasszal ismét bajnokaspiránsok.” Kijavította: „bajnokjelöltek.” Igen, bajnokok lehetnek, hiszen ki állíthatja meg őket? A vasutasok? Vagy a BEAC? Hüvelykujja begyével simogatta a zsebkés csontnyelét. Maradt kétszáz forintja. Csukott szemmel megszámolta.

Mindez milyen régen volt.
 Belenyilallt a rémület, hogy elvesztette a jegyzetfüzetét. Pánikban kotort bele táskájába. Lajos bácsi utolsó szavai! Apa barátja, pótolhatatlan – mire tud emlékezni a lejegyzett mondatokon kívül? „Ez nem sakk, csak tasak! Okosan, ész nélkül.” Ismételgette unásig ugyanazokat a fordulatokat.
 „A jegyét, legyenszíves!”
 Nézte a kalauz rideg, ellenséges arcát. Arra gondolt, ez az egyenruhás habozás nélkül lelökné a száguldó szerelvényről, ha arra kapna utasítást. Vagy nem? Mindenesetre sütött belőle a hideg ellenszenv. Ezt meglátni nem kellett különbejáratú paranoia. („Valamiért idegesíthetem a puszta létemmel. Hogy hosszú a hajam, élénkszínű az ingem, hogy fiatal vagyok, bosszantóan szabad és idegen – holott voltaképpen nem is.”) Úgy adta vissza a jegyet, mint egy darab szemetet.

„Miért akarod, hogy mindenki szeressen?” Ezt kérdezte egyik nap Szilvi. „Nem is akarom”, mondta, de önmaga sem hitte el.
 Lajos bácsinál hiába erőlködött, a mosolytalan öreget nem tudta kioldani zord zártságából. Úgy halt meg, hogy egy szeretetteli pillanatot sem kapott tőle. Most majd a túlvilágról nézheti, hogy mit mulasztott!

Egy nyűtt papírdobozban örököltek tőle egy halom elsárgult fényképet, első világháborús leveleket, képeslapokat. Hamis névre kiállított igazolványt, hogy Lajos bácsi „igaziból” Takács Mihály, asztalosmester, erdélyi menekült, anyja neve Gál Rozália, és a legfontosabb, hogy vallása ágostai evangélikus. (Nem pedig „izr.”, amely besorolás nem lett volna „előnyös életbiztosítás”, ahogy mondta.) Amúgy a fennmaradt fotók is tanúsították, hogy a papíralapú igazolások mellett az önvédelem hatásos alapja a megjelenésének stílusa volt. Övvel katonásra húzott bőrkabát, stüszi vadászkalap, Vilmos császárt idéző tömött bajusz, kemény tekintet képezte az alapot, s ehhez nem is kellett másnak mutatnia önmagát, mivel eredendően ilyen volt. Katonás, kemény, karakán. És még az alliteráció sorát folytatva: a Károly csapatkereszt kiérdemesült kamerádja. (Az igazoló papír megmaradt róla, a kitüntetés – ó, be kár! – sajnos elveszett.)

Az utálkozó kalauz őt tisztelte volna. Volt benne valami született hadfiság. K. und K. méltóság, ha az a világ ki is múlt körötte. Ráadásul mérnök volt. Hideg fejjel kalkuláló műszaki ember, puritán életvitellel: „marhaságokra nem költjük a pénzt” – mondta volt többes szám első személyben. „Az a nők reszortja” – fűzte hozzá olyan lenézően, hogy ő nyomban elszégyellte ifjúkori ruhamániáját, amivel a rockzenészeket utánozta. Egy kabát, egy bakancs, egy kalap – ez volt Lajos bácsi gardróbja, na jó, nadrágból három. A többi egy bőröndben elfért. (Mutatta is: „ha meghalok, ezeket így, rendben találják meg utánam, ne mondják, hogy milyen rendetlen ember voltam.”)

Mint aki a frontszolgálat után is folyamatos készültségben maradt volna. Ha a gyerekkor első tizennégy évét leszámítjuk, akkor is még hatvannégy szolgálati esztendő, egy életfogytig tartó ügyelet.
 Sehol sincs már ő sem, mint ahogy F. J., a kis hírlapkiadós adminisztrátor halva született magzata is a semmibe tért, azzal a különbséggel, hogy az elvetéltnek egy pillanatnyi élet sem jutott. Nem volt alkalma beleszokni az emberi világba, megtanulni, magára venni törvényeit. Ugyanúgy a semmiségbe omlott, öntudatra ébredés nélkül, ahogy a másik is, aki nyolcvanhét éven át gyakorolt itt az életben – hiába.

Belesüllyedt ebbe a halálos hangulatba, s kínszenvedésnek tűnt, hogy ebből ki kell rángatnia magát, s úgy tenni, mintha bármi is olyan nagyon érdekes lenne dolgai között, nevesítve: például a körmendi kosarasok bajnoki esélyei.
 Szilvi lépett elő ebből a félálombeli spleenből. Sugárzó szemmel, csodálkozva, mint mindig és kissé gyanakvóan. Egyszerre volt vonzó nő és álmélkodó gyerek.

- Szép vagy…
- Félreálláshoz öltöztem.
- Ezt komolyan mondod?
 A lányt körbevette a vasúti resti hideg fénye. Kiszáradó torokkal nézte, ahogy finom kabátját elegáns mozdulattal kigombolva a lepukkant, műanyag burkolatú miliőben elhelyezkedik, mintegy mellesleg rangot osztva a reménytelenségnek. Mit tudhat? Hasított belé a rémület. A lány kissapkája legurult a sötét padlóra, szinte vetődött, hogy gyorsan felkapja.

- Szívtelen vagy.
 - Ilyennek látsz?
 - Igen.
 - És még milyennek?
 - Önző vagy, hazug, ravasz.
 - Ez szörnyen hangzik.
 Hallgattak. Mit tegyen?  Meséljen az álmairól, Lajos bácsiról, F. J. elvetélt magzatáról, a körmendi kosarasokról?
 - Mindenkinek azt mondod, amit hallani akar.
 - Elég lesújtó kép… Semmi jó nincs bennem?
 - Okos is vagy, sármos, különleges.
 - Igen?
 (Egy pillanatra feléledt.)
 - De romlott.
 Csapások egymás után. Megnyalta szája szélét. Mit mondhatna minderre?
 - Értelek.
 - Dehogy értesz! Csak magadra gondolsz, csak magadat sajnálod.
 Úgy érezte, e pillanatban nincs több jelentősége puszta létének, mint egy hajdani, ismeretlen tájon elveszett gazdátlan csomagnak. Nyilván igaza van Szilvinek, ez is csak önnön sajnálatának része.
 Át sem gondolta, csak indulatból reszkírozott:
 - Jó. Akkor itt és most tartsunk szünetet.
 Nyomatékul fel is ugrott, kapta kabátját magára.
 - Maradj, kérlek… ha szeretsz.

Visszaült. Hányszor lesz ez még így, töprengett. És hogy oldja a feszültséget, mindenről beszélt. (A lányok szeretik, ha beszélnek hozzájuk. Ezt megtanulta. Kivétel Clint Eastwood. Ő jelentőségteljesen és mágikus erővel hallgat. De ő is csak a western filmjeiben.) Mesélt a sporttudósításról, a kalauz „archetipikus ellenszenvéről”, hogy F. J.-t a kórházban a vetélés után egy órával, azzal gyötörték, hogy halva született magzatának adjon nevet, mert adminisztrálni kell, egyébként el is temették, de szülője nem ment oda. Csak sírt a nő, sírt, akkor is, amikor ezt elmesélte neki az irodában. És csapongva felidézte Lajos bácsit is, percekbe sűrítve elmúlt életét, amennyit tudott belőle. (A Károly keresztre hegyezve a sztorit, melynek legizgalmasabb része a bujkálás volt.)

És amíg beszélt, a lány megnyugodott, láthatóan jó volt neki vele lenni. Mégis, míg mesélt, azon kapta magát, hogy ez nem is ő, valaki más szól belőle, mintha álmodna, amiből fogalma sincs hogy mikor és hová fog felébredni.