Varga Sándor Márton: Lájvízió. A mikrofonos

Szíve szerint leginkább a temperáltabb reggeli és kora esti órákban volna aktív, de ez sosem rajta múlik

A mikrofonos fejlett vádli- és combizmaival, erősen fejlett mell- és nyakizmaival, még erősebben fejlett egyéb izmaival a hozzá nem értő nézőid lény szemében olybá tűnik, mint egy, az egyéb zsurnaliszticusoktól eltérő testalkatú televíziócoccus. A nagy „Brehm” egyenesen a zsiráffal rokonítja, és azt állítja, hogy a tévéföldi mikrofonos előrehaladottabb fejlődési fokot képvisel a filmföldinél. Pedig a faj, ha el is szaporodott tévéföldjén, igazi hazájának mégiscsak filmföldjét tekintheti.

Tévéföldi mikrofonosok a földkerekség mindazon területein – a Szabadság tértől a Kunigunda utcáig, a Róna utcától a Nagytétényi útig – előfordulnak, amelyek életviszonyaiknak megfelelnek.
A mikrofonos életéről pontos megfigyeléseknek vagyunk birtokában.

A faj nappali és éjszakai életmódot egyaránt folytat. Szíve szerint leginkább a temperáltabb reggeli és kora esti órákban volna aktív, de ez sosem rajta múlik. A nappal meleg óráit is kellő malíciával töltené kérődzéssel, éjszaka viszont akár állva, akár fekve, de aludna. Ám a mikrofonos, kitéve a producerus (ld. később – a szerk. megj.) határozott óhajainak, több napig is ellehet pihenés nélkül: olyankor ébren alszik.

Bár botját minden esetben külső támogatás nélkül tartja, leginkább csapatokban vándorol. Szeret csordában, azaz stábban élni: szívesen tartózkodik más televíziócoccusok társaságában.
Nagyon figyelemreméltó az a tény, hogy a mikrofonos igyekszik elvegyülni. Ennek ellenére, mozogjon bár a bevilágított jelenet szélén, kiemelkedik a tömegből: kedvező esti fényben még magasabbnak, mondhatnánk, természetfölöttibbnek látszik, mint aminő a valóságban. Aki nem látott még mikrofonost munka közben, képzelje maga elé a Gellért-hegyi Szabadság-szobrot, csak terjedelmesebb pálmaággal.

Sajnos a mikrofonost, aki hivatalánál fogva hosszú napokat, heteket tölt otthonától távol, gyakorta szarvazzák föl (ebbéli küllemében is közeli rokonához, a zsiráfhoz hasonlatos, jegyzi meg a nagy „Brehm”). A fölszarvazott mikrofonost könnyű megismerni: főszarvai ugyan nem a homlokcsontokon állnak, mint a legtöbb szarvat hordó emlőséi, hanem előrenyújtott botján, hogy azokra további mikrofonokat aggattathasson a rendezőcus (ld. ugyancsak később – a szerk. megj.). Arról is megismerszik a fölszarvazott mikrofonos, hogy forgatásokon vagy szokatlanul ingerlékeny, vagy mélabúba esik, és állandóan figyelmeztetni kell, hogy a botja lekonyul, és belóg a képbe.

A közönséges mikrofonos alkata az emlőstest túlzásba hajtott hangmérnök-alakja. A hátsó lábaknak megfelelően ugyanis a mellsőknek is meg kellett hosszabbodniuk, ha a mikrofonos mikrofonjával közelébe akar férkőzni a hangforrásnak!
A mikrofonos hosszú, teleszkópos nyaka fejben végződik, amelyen élénken csillogó, szelíd szemet hord, hogy jól lássa, meddig nyújtózkodhat. Füle kecses alkotású célmikrofon, hogy tisztán hallja, mely irányba tereli a hangmérnök. A bőre vastag, még a képén is, ahol a tévhit ellenére ugyancsak van neki; sörénye hol fölnyírt, hol háta közepéig ér, attól függ, mely zenei irányzat híve (mert a mikrofonos többnyire zenekedvelő). A farka végén állítólag bojt van, bár erről a nagy „Brehm”-nek csak hallomásból lehetnek sejtései.
Az bizonyosnak látszik, hogy a mikrofonosok szinte kivétel nélkül bikák.

Mikrofonosnak lenni ugyanis megterhelő fizikai munkát jelent.
Szaglása kevésbé fejlett, mint látása és hallása, ám azért a mikrofonosnak jó a szimata. Ha például az árnyat adó hangmérnök elhagyja a forgatás helyszínét – ilyesmi fizetésképtelenség esetén fordul elő –, az biztos jele a mikrofonos csakhamar bekövetkező menekülésének! Ez vágtatással megy végbe, ami látszatra nem gyors, azonban ha a producerus gyalogszerrel próbál utána menni, hogy visszaédesgesse, úgy a bizalmatlan mikrofonos csakhamar eltűnik a szeme elől. Nincsen televíziócoccus, aki könnyebben megorrontaná az elmaradó gázsit, mint ő! Hozzávetőleges mérés szerint a mikrofonos kétszer akkorát tud lépni kezében a botjával, mint a hangmérnök nyakában a keverőpultjával. Amúgy ártalmatlan lény, és ha az óvatosságról megfeledkező producerusra néha ki is rúg, mégsem veszélyes semmiféle tekintetben.

Nagyon sajátságosan áll akkor, amikor valamit, például elszórt aprópénzt akar fölvenni a földről: a régebbi leírások azt állítják, hogy a mikronos e célból letérdel. Lehet, valaha megtette még egy lyukas kétfilléresért is, de ma már hagyja a csudába az egy- és kétforintosokat, inkább lábujjhegyen, fölemelt kézzel ágaskodik tovább, hátha a zsebébe hull valami! E testtartást hosszú távon sokan lehetetlennek tartják, pedig nem az, csak eleve mikrofonosnak kell születni hozzá.

A mikrofonos tápláléka főleg szendvics, de nem veti meg út menti büfék gyorsan bekapható ételeit sem. Könnyen megszokja az egyszerű eleséget, különösen akkor, ha néha juttatunk neki egy-egy jobb falatot is. Vízszükséglete, úgy látszik, csekély, alkoholtartalmú italokat is csak a forgatás végeztével fogyaszt, mert különben fölvétel közben imbolyogna neki a botja.

A jó mikrofonost úgy a filmesek, mint a tévések, szenvedélyesen vadásszák. Ezt nem úgy kell érteni, hogy a mikrofonosnak ellensége volna, hanem éppen hogy úgy, hogy megbecsülik a jó mikrofonost, aki egyébiránt leginkább a szabad forgatási levegőt szereti, tévéföldje közelében azonban gyakran lehet találkozni szelídített mikrofonosokkal, akik kényükre-kedvükre kóborolnak.
Ám mint minden televíziócoccus, szeretik, ha időnként megcirógatják őket.