Szerényi Gábor: Szittya szitáron sziszegő szeszély

„Nem bírok az alliterációnak ellenállni” – mondta szabadkozva, de mégis kedvtelve nézegetve saját sorait

„F. J. Elvtársnőnek

            Pénzügyi előadó

            Bp.

            Munkahelyén – 1985. február 11. – tanúsított meg nem engedhető magatartása miatt írásbeli figyelmeztetésben részesítem.

            Felhívom figyelmét a szocialista együttélés szabályainak betartására, valamint arra, hogy a jövőben tartózkodjon a felfokozott, meg nem engedhető érzelemnyilvánítástól.

            Ellenkező esetben fegyelmi eljárást kezdeményezek Ön ellen.

                                                                                               Kozmáné

                                                                                               oszt. vez.”

            F. J. délelőtt 11 órakor – ebéd előtt – „hagyjon engem mindenki békén!” felkiáltással földhöz vágott egy dossziét, majd sírva fakadt. A mozdulattól ráadásul az íróasztalon lévő virágváza is lezuhant, s darabokra tört. Egy szerencsétlen mozdulat, s mégis milyen látványosra sikeredett. Munkatársai megütközve nézték a jelenetet, de különösképpen nem lepődtek meg. F. J. amúgy mosolygós, harminchat éves, egygyermekes anya, nyolc éve a vállalatnál dolgozó bérelszámoló. Általában derűs, a többiekhez kedves, problémamegoldásokban készséges, időt, fáradságot nem kímélő.

            Egy hónapja azonban sérülékenyebb. Mintha bezárkózott volna, inkább némán ír, számol, iktat. Csak közelebbi munkatársai tudták, hogy január első napjaiban elvetélt terhessége negyedik hónapjában.

            Lenner Sanyi látta a dossziék földhöz vágását. Egy kimutatást harmadszor küldtek vissza az igazgatóságról, apró hiba volt benne. F. J. normális körülmények között valószínűleg nem reagált volna ilyen aránytalanul. („Normális körülmények? Ilyenek talán sosincsenek, és annyira várta, hogy még egy gyereket szüljön.”)

            „És pont akkor jött be a Kozmáné, micsoda időzítés, amúgy nyilván senki nem csinált volna ebből ügyet” – mesélte. És hozzáfűzte, hogy a drámai csendben ép szólt a rádió, „valami régi filmzene ment, a Latabár énekelte, hogy „mámorban táncba szédülünk, hisz úgyse szép most az életünk, aki él és mozog az szvinget jár, csupa tűz és lobogás minden bár…” Miközben F. J. már magába roskadtan szedte föl a szétszóródott, elázott lapokat a törött üvegdarabok közül.

            A Sanyi persze rögtön fejben rendezte tovább a jelenetet. Nem tett le róla, hogy pályát módosít és újságírás mellett (vagy helyett) filmrendező lesz. Egy magyar Jean-Luc Godard. Vagy Truffaut. Vagy ilyesmi. Fejben már szerepeket osztott, F. J. -t valamelyik ügyeletes francia csillaggal játszatná el, s persze nem érné be ennyi akcióval, hogy „csak úgy szegényesen földhöz vág egy aktacsomót”, inkább lesöpör egy íróasztalt, a főnöknője holmijaival, és F. J. férjéről pedig a filmben kiderülne, hogy Kozmáné szeretője.

            Sajátmagának is szánt szerepet, epizód figurát, de „olyan Belmondo szerű alak lenne, mint a Kifulladásigban”, mutatta is kedvenc gesztusait, ahogy például hüvelykujjával simít egyet alsó ajkán, aztán vicsorít és franciául azt mondja: „tais toi tu vieux monteur!”

            Bodó itt már nem bírta tovább barátja ripacskodását. „De ezt nem ő mondja, hanem Alain Delon a Kalandorokban, tudod Sanyi, „Les Aventuriers”, amikor a végén már halálosan meglőtték, s a Lino Ventura játszotta alakra szól rá, hogy „hallgass, te vén hazug!” Mert azzal akarja vigasztalni, hogy a lány, akibe mindketten szerelmesek voltak, az igaziból vele akart élni.”

            - Uraim! – rivallt Wullner, felelős szerkesztő sztentori hangon, - ebből nem élünk meg! Hol vannak a kéziratok?

            Sanyi visszaült írógépe mögé, tudta, hogy van még idő, de minden lapzárta környékén el kellett játszani ugyanazokat a játékokat. Beletúrt a fiókjában salátaként burjánzó kéziratpapírjai, noteszei közé. Bűntudatosan vetett egy pillantást a Kriszto Doncsev interjúját tartalmazó füzetre, úgy érezte, minél távolabb kerül az időben, annál kevesebb az esélye, hogy ez az anyag – a kiváló bolgár mérnök portréja - valaha is elkészüljön, megjelenjen a lapban.

            „Te is perdülj drágám közelebb hát, hamar add azt az édes pici csókos szád” – maga is meglepődött, hogy mennyire megragadt benne a Latabár énekelte régi sláger, - „az éjszakában vár ránk egy édes kis lokál, hol minden este halkan finom dzsesszbend ritmusa száll…”

            Feladata az lett volna, hogy megír egy brigádriportot („termelékenység fokozás a granulátum üzemben”), egy sporttudósítást („a rájátszásban ismét esélyesek a körmendi kosarasok”), továbbá egy jegyzetet („személyes hangút!” – bíztatta Wullner, - „a kutatás fejlesztés aktuális helyzetéről”).

            Inkább F. J. történetét kellene írni, gondolta. Finom lélektani megfigyelésekre építve, hogy is van az, mikor valaki a környezete számára érthetetlenül viselkedik. A higgadt kívülállók megmondják, miként kell kezelni az indulatokat. „Kulturáltan”, meg persze: „a szocialista együttélés szabályainak betartásával”.

            Ha a filmjét forgatja majd, s lesz benne ilyen jelenet, akkor a Kozmánét egy idegesítő, ellenszenves alaknak fogja ábrázolni, fantáziált gyerekesen, akit még a moziban eléri a megérdemelt bűnhődés.

            Húzta az időt.

            Nem akart még a kötelező feladataival foglalkozni.

            Elővett egy totó-szelvényt, tűnődött, hogy a Lanerossi – Catanzaro meccs vajon fix x, vagy a hazai csapat megszerzi a három pontot. (És ez még csak egy tipp.)

            Felállt, kért egy szál cigarettát Wullnertől, rágyújtott, visszaült helyére, és gépiesen firkálni kezdett: „hideg halál hullt hetykén,/ borongva bután, beteg bánattal bandukolt boldogtalan,/ mélán múlatva múltat marcona magában, mohó melankóliával…”

            Pontosan tudta, hogy teljesen értelmetlen ezzel tékozolni a délutánt. Ráadásul egyre sürgetőbb volt a lapzárta közeledése. Bodó már ismerte ezt az állapotot, felszegve állát, kurtán csak ennyit kérdett odapillantva: „vers megint?” Száját pengevékonyra szorítva bólintott. „Széttörve szikár szellemének szörnyű szájtáti szegmenseit – szittya szitáron sziszegve szigorúan szerkesztett szeszélyeit! – szörnyen szenvedett szegény.” Vigyorogva tolta barátja elé a „szabadverset.”

            „Nem bírok az alliterációnak ellenállni” – mondta szabadkozva, de mégis kedvtelve nézegetve saját sorait. Már megtalálta az igazolást a „teljesen fölösleges tevékenységhez.” Egy könyvben találta, ki írta magának, sőt, megtanulta kívülről, hogy: „ha nem íródnának versek, meggörbülne a világ gyémánttengelye.” Úgy képzelte, hogy ez érvényes a soha senki által nem olvasott, lappangó, s talán örökre rejtve maradó, bizonytalan jelentésű sorokra is.

A sorozat további írásai