Híradó - Több mint internet!

Szabadság tér > Szerényi Gábor 

Óvatosan kisurrant a fürdőszobába. Meg kell szöknie, semmiképp nem maradhat reggelig, de még hajnalig sem

Éjjel tizenegy óra. Lekéste az utolsó buszt. Richárd Judit egyenletesen szuszogott meztelenül a takaró alatt. Váratlanul megszólalt egy falióra. A lány aludt tovább, nyilván ő már megszokta. Neki viszont hirtelen kitisztult addig alkoholtól, szextől bódult agya. Fájóan tárgyszerű és idegen lett minden, beleértve az alvásba merült, elcsábított nőt is. („Na, beindult a lelkiismeret” – gondolta keserűen, ingerülten, némán.) És furcsa, mély tűnődő tekintettel bámulta a régi barna szekrényt a sötétben. („Neki egy szekrény… nekem meg…” – mélyet lélegzett.)

Óvatosan kisurrant a fürdőszobába. Meg kell szöknie, semmiképp nem maradhat reggelig, de még hajnalig sem. A taxi egy vagyonba kerül, de már nincs más megoldás. És reggel nyolckor már a gyárban kell lennie, kutatás-fejlesztési előadás kezdődik az ebédlőben, tudósítania kell a lapot, és még az Ipari Minisztériumból is jönnek, garantáltan sokáig tart, kegyetlenül unni fogja, de végig kell ülnie. Várhatóan nyitott szemmel alszik majd a hideg zsírszagú teremben.

Az este nem teketóriázott sokat, a közeli presszóban megivott konyak után belecsókolt a lány nyakába. Ő kacéran felnevetett, de nem vonakodott, csak megjegyezte, hogy „ez már kompromittálás”. Az volt az érzése, hogy bármit rögtönöz – például, végigsimítja a kezét, térde a térdéhez ér -, mindent a nő irányít. (Utóbb Richárd Judit elárulta, - miután Bodó följött „megnézni bélyeggyűjteményét”, mert a nőknek is lehet olyan – nemrég vált el, s barátnői azt tanácsolták, hogy „egészségi okokból” mindenképp tartson szeretőt. Persze nem mindenáron, s nem akárkit.) Bodó leplezte, de nyomban ellenszenvet érzett ismeretlen elődje iránt, akivel a lány, elmondása szerint, csak egy alkalommal „szűrte össze a levet.” Nemrégen, de véget is ért a rövid kaland. (Akkor is bosszantó.)

Délután be kell mennie az üzemi pártbizottságra, leadnak valami töltelék anyagot. Egyúttal megpróbálja kipuhatolni mi igaz abból a gyárban rebesgetett hírből, hogy egy fiatal műszakvezető pártfegyelmit kap. Ugyanis látványos egyházi esküvőt tartott, nemcsak polgári egybekelést. És ez összeegyeztethetetlen azzal – a politikai vezetés szerint -, hogy az ifjú és ambiciózus dolgozó alapszervezeti titkár. (Később kiderült, hogy csak szóbeli feddést kapott, azzal mentegetőzött, hogy felesége vidéki rokonsága ragaszkodott a templomi ceremóniához, csak így kaphatták meg a család áldását – és a hozomány házrészt… Ez utóbbit méltányolta a materialista világnézetű szervezet.) Erről nem fog írni, de érdekelték a részletek.

Az utcáról beszűrődő fényben körbenézett a szobában. A polcokon ismerős könyvek, Anna Karenina, A modern művészet lexikonja, Ady Endre összes versei… Hasonló, mint nála otthon. A kötetek gerince előtt fából faragott kis lovacska, egy zöld üvegkocka, népviseletbe öltöztetett baba (mezőkövesdi?), egy gyógyszertári tégely, benne tyúkszemirtó oldat. Az élet esendőségét reprezentáló adalékok.

A szenvedélyes ölelkezésben szétdobált ruhák közül próbálta kitapogatni a hozzátartozó darabokat. Nadrágja zsebéből hatalmas koppanással kiesett csontnyelű zsebkése. Némán szentségelt, hogy ilyen ügyetlen.

Apjától örökölt bicskája volt. („Ez nem veszhet el!” – fogadkozott a sötétben, szorongatva a hűvös csontnyelet.)

Kés, történettel. Amikor apja a második világháború vége felé megszökött a munkaszolgálatból, onnan való. Harkán, egyszerűen kilépett a sorból – még valamelyik bajtársa utánaszólt, „hová mész, Bodó?” -, némán és nyugalmat mímelve lépdelt a töltésen át az erdő felé. Persze nem válaszolt semmit, csak ment, ment, higgadtságot erőltetve magára. Magas volt a kockázat, le is lőhették volna. Például W. Árpád, az alacsony termetű nyilas keretlegény. Aki egyszer már kimutatta miféle ember. Elvette a kenyérzsákját, hipist, jiddis szóval: motozást tartott. Apja mesélte, hogy: „szigorúan néztem, amikor a családi képeimet nézegette, hát fecnikbe tépte szét, s azt mondta, ezekre magának már nem lesz szüksége.” (Ötéves kislányát, hatéves kisfiát, feleségét, édesanyját – a fotókon szereplő családtagjait Miskolcról mind Auschwitzba deportálták, s ott gyilkolták meg őket. Akkor még nem tudta.) A háború után elvállalt egy sport-megbízatást, mert abba a városba kellett menni, ahol W. Árpád élt, s gondolta megkeresi. Mit tett volna vele? Személyes bosszút áll, összeveri? Ő „csak” a szerettei fényképét tépte szét, az igazi gyilkosok megtalálhatatlanok. A találkozás elmaradt, W. Árpád egyéb tettei miatt börtönben ült, Bodó Ervin oda nem ment utána.

Minderről nem beszélt semmit Richárd Juditnak. Egyáltalán nem szerette sehol sem szóba hozni családjának ezt a feldolgozhatatlan tragédiáját, ahogy apja is hallgatott róla, csak neki mondott el néhány történetet. Mintha hallgatólagosan megállapodtak volna, hogy senki részvétére, együttérzésére nem tartanak számot, úgyse tudnának mit kezdeni vele. És egyáltalán nincs értelme erőlködni, hogy bárki véleményét megváltoztassák, hiszen akik gyűlölni akarják őket, úgysem tántorodnak el ettől. Csak a teremtő Jóisten tehetne érdemi lépést, például azzal, hogy először is feltámasztja a meggyilkolt ártatlanokat. Ennek azonban belátható időn belül – hittől függetlenül – elég kicsi az esélye.

De az élet, a maga kiszámíthatatlan szeszélyeivel, talányos fordulataival nem hagyta, hogy csak egy mélyen eltemetett régi fájdalom néma derengése legyen a múlt.

A bicska példa is volt. Apja a hazafelé szökésben, a háború életveszélyében olykor segítőket is talált. Például sváb parasztokat, akiknél megalhatott. Enni kapott tőlük, az útra kenyeret, s még egy bicskát is. (Adott cserébe valamit? Vagy csak élete történetét? Akkor még nem tudta, hogy otthon már senki sem várja…) Apja mindenesetre azt mondta, hogy sose általánosítson, minden népben van jó is, rossz is. S lám a sors bizonyított, ha esetlegesen is. Volt jó német katona is, besorozott öreg Wehrmacht őr, aki kenyeret adott a lealázott, nyomorult munkaszolgálatosoknak, rálegyintve az egész elátkozott háborúra. „Leben und leben lassen” – élni, és élni hagyni, tanította németül apja, s persze hozzá a humoros pesti változatát: „Lében és lében hagyni.”

Néhány órával korábban mámorosan estek egymásnak a lánnyal. Mit számít, hogy ki honnan jön, kik a rokonai – csak a vágytól fényes szemű, gyönyörű arcot látta, a kívánatos fiatal nőt. (Akiért érdemes lesz hazudni is otthon, letagadni hol volt, mit tett, kifundálni valami ügyes, hihető alibit.)

Bármi lesz az ára.
(Nyilván nagyon nagy baj lesz, mert nem tud jól tagadni. Szilvi ezúttal is átlát rajta. Fájdalmat okoz – annak, akit nagyon szeret – s ez borzasztó. De nem tud másmilyen lenni.)

Elmondhatatlanul gyönyörű, ahogy kedvüket lelték egymásban. Kisimult az élet, minden feszültség elillant, micsoda spontán ünnepe egy találkozásnak. „Ideadnál egy törülközőt a szekrényből?” Elbűvölő mosolya volt Richárd Juditnak. Bodó forgatta fejét udvariasan és tápászkodott az ágyról. „Onnan, a zsidó szekrényből” – pontosított a lány.

Tessék?
Egy pillanatra szétcsúsztak a pesti bérház falai egy negyedmilliméternyit. Úgy meghökkent, hogy hirtelen kívülről látta magát és az egész szobát, mintha valaki helyette lenne önmagában. A lány megmagyarázta: „Még a rokonaim hozták ezt a bútort egy gazdátlanul maradt lakásból a háború után, zsidóké volt, de nem jöttek vissza érte. Amúgy nem egy nagy érték, ha lesz pénzem, veszek újat, ezt majd kilomtalanítom.”

Nem felelt semmit, kivette a törülközőt és odaadta.
 Azt számolgatta diszkréten és dúltan magában, hogy vajon hányszor tudja még lerohanni a lányt az este, hogy elérje az utolsó éjszakai buszt. Elszánt volt, konok és mintha nem csak rajta múlott volna, hogy a hidegfejű kalkulálást fölülírta az érzékiség kísértője.
 Ott a szekrény, mint egy emlékmű álruhában. Lám keserű és szívtelenül kaján démonok búvóhelye. „Mintha mind összeesküdtek volna, hogy valójában soha egy percre se szabaduljak, ne tudjam önfeledten élvezni az életet” – gondolta megszánván önmagát, hogy aztán fogadkozzon. Csak most hadd ússza meg ezt a rossz szájízt kapott kalandot.