Híradó - Több mint internet!

Szabadság tér > Konsiczky Zoltán Gábor 

"Újra megtenném." Pénteken az egész világ láthatta, ahogy Tony Blair magyarázkodik: miért is kellett hét éve lerohanni Irakot. Utólag okoskodunk. A sokat emlegetett háborús okok ugyanis látszólag nem állták ki az idő próbáját.

„Újra megtenném”. Ebben a pár szóban minden benne van. Ezeket a szavakat Tony Blair korábbi brit kormányfő mondta annak a bizottságnak, amelynek feladata, hogy kiderítse, miért vett részt az Egyesült Királyság Irak megtámadásában 2003-ban.

Mi újságírók hálásak lehetünk Tony Blairnek, amiért ilyen tömören összefoglalta mondandóját. Habár órákon át faggatták, hosszasan beszélt tömegpusztító fegyverekről és az ENSZ Biztonsági Tanácsának különböző határozatairól, az utókor valószínűleg ezt a pár szót jegyzi majd meg az egészből.

Kint néhány száz békeaktivista és az Irakban elesett katonák hozzátartozó szakadatlanul skandálták, hogy Tony Blair háborús bűnös és hazugságai miatt ezrek haltak meg. Ők most azt remélik, eljött az igazság pillanata, a bizottság kimondja: az iraki invázió megsértette a nemzetközi jogot, indokolatlan, felesleges agresszió volt.

Csakhogy ha tetszik, ha nem, nem Nürnbergben vagyunk, ez nem egy bírósági tárgyalás, nem nevez meg bűnösöket és főleg nem szab ki rájuk semmilyen büntetést. Ez mindössze egy vizsgálóbizottság. Ezt John Chilcot, a testület elnöke is igyekezett már az elején leszögezni.

Amitől mégis tétje és súlya van ennek, az a nyilvánosság. Hírügynökségek, hírcsatornák, blogok tudósítottak arról élőben, amint Tony Blair próbálta magyarázni a bizonyítványt, hogy számára Irakot megtámadni hét év távlatából is jó döntésnek tűnik.

És hát szó mi szó, nem is nagyon lehetett másra számítani. Kevesen számíthattak arra, hogy ennyi év után Tony Blair leül a bizottság elé és azt mondja: Sajnálom, nem kellett volna háborúba vinni az országot. Nem találtunk sem tömegpusztító fegyvereket és azt sem sikerült bebizonyítani, hogy Szaddám Husszein terroristákkal cimborált volna. Pedig azt mondtuk, emiatt volt az egész. Rosszul döntöttem, bocsánatot kérek.

Ehelyett hozta a kötelezőt. Azt mondta, az akkor rendelkezésére álló információk alapján igenis jó döntést hozott és újra megtenné. Szerinte Szaddám Husszeint eltávolítani igenis jó döntés volt, akkor ő úgy tudta, hogy Irak tömegpusztító fegyvereket fejleszt és ismerve Husszein múltját nem akarta azt a kockázatot vállalni, hogy az az ember ilyen csapásmérő erőre tegyen szert.

Ez viszont újra felveti azt a kérdést, hogy meg lehet-e dönteni ellenszenves rezsimeket csak azért, mert nem tetszik, amit csinálnak, vagy amire készülnek. Tony Blair erre is válaszolt. Szerinte nagyobb veszélyt jelent, ha brutális és elnyomó rendszerek tesznek szert tömegpusztító fegyverekre, mintha jóindulatú országok tennék ugyanezt.

Ahhoz nem fér kétség, hogy Szaddám Husszein brutális és elnyomó rendszert tartott fenn. Egy iraki ismerősöm egyszer azt mondta, Szaddám Husszeinhez képest Sztálin finom úriember volt. Az már vitathatóbb, hogy valóban jogos volt-e az a feltételezés, hogy Irakban tömegpusztító fegyverek készülnek, amikor az országot akkor már több mint tíz éve szigorú szankciók sújtották és nehezen juthatott volna feltűnés nélkül olyasmihez, amiből atombombát lehet gyártani. Az erre utaló bizonyíték – valószínűleg nem véletlenül – már 2003-ban sem tűnt megdönthetetlennek. Egy viszont biztos: Tony Blair azt állítja, őt meggyőzte a bizonyíték, a döntést pedig neki kellett meghoznia.

Csakhogy akkor is van ezzel egy kis gond. Az a fránya jog. A jelenleg fennálló nemzetközi rendszerben ugyanis nem lehet országokat csak úgy megtámadni, mert valaki szerint atombombát, lépfenét, mustárgázt (???) gyártanak. 1945, az ENSZ létrejötte óta elvileg „jogos” háborút csak az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata alapján lehet indítani. Ez történt a Koreai-félszigeten 1950-ben, ez történt Koszovóban 1999-ben, sőt Irakban is 1991-ben.

A 2003-as invázió jogosságát éveken át vitatták. A helyzet ugyanis az volt, hogy Szaddám Husszein nem nagyon akarta beengedni az ENSZ ellenőreit, hogy meggyőződhessenek róla, ő valóban sehol semmilyen tömegpusztító fegyvert nem rejteget és nincs fegyverlabor egyik palotájának pincéjében, padlásán vagy kerti fészerében sem. Pedig elvileg erre az ENSZ Biztonsági Tanácsa felszólította. Ő viszont vitatta, hogy melyik létesítményekre terjed ki az ellenőrök jogköre.

A háború jogászai szerint ez elég is háborús oknak. Ha Szaddám Husszein nem engedi be az ellenőröket, majd a katonák rárúgják az ajtót és szétnéznek a pincékben, a padlásokon és a fészerekben. Csakhogy az az ENSZ-határozat nem mondta ki minden kétséget kizáróan, hogy ha Husszein nem nyit ajtót, akkor azt be kell vagy egyáltalán be lehet rúgni. Akkor is, azóta is sok nemzetközi jogász mondja, mondta, hogy a háború jogtalan, mert ezt követően nem született újabb ENSZ BT határozat, amely felhatalmazást adott volna az erő alkalmazására. Erre esély sem volt és ezt Tony Blair is belátta. A BT öt állandó tagja közül kettő, Franciaország és Oroszország nem járult volna hozzá az invázióhoz.

Az invázió megindításakor az aduász mégis az volt, hogy Szaddám Husszein azokat támogatja, akik 2001. szeptember 11-én fájdalmas csapást mértek az Egyesült Államokra: az al-Kaidát, nemzetközi terroristákat. Ha ugyanis Irak tömegpusztító fegyvereket gyárt és azokat terroristáknak adja, akkor az al-Kaida nukleáris, vegyi vagy biológiai fegyverrel hajthat végre terrortámadást. Tony Blair azt mondta, 2001. szeptember 11. után felértékelődött az Irak jelentette fenyegetés. Éppen amiatt, mert Blair szerint ha a merénylők aznap 3000 helyett 30 000 emberrel végezhetnek, megtették volna. Azt mondta, a radikális iszlámista tálibok vezette Afganisztán után Szaddám Husszein jelentette a legnagyobb fenyegetést. A történetben csak az sántít, hogy Szaddám Husszeinről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy radikális iszlámista lett volna. A Ba’ath Párt, teljes nevén az Arab Szocialista Újjászületés Pártja világi gyökerekkel rendelkezett, alapítói nem iszlám, hanem pánarab államot akartak létrehozni a nyugati gyarmatosítással szemben. Egy ilyen szekuláris rendszer és a szélsőséges iszlámizmus nehezen hozható közös nevezőre. Ha másért nem, hát azért, mert ez utóbbi meg akarja dönteni a szekuláris rendszereket. Igaz ugyan, hogy az Egyesült Államok Oszama bin Ládent és Szaddám Husszein egyaránt az ellenségének tekinti, tekintette, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez a két ember egy tálból cseresznyézett, hiszen kettejük között is jelentős érdekellentétek voltak, már ha egy ideológiai szakadék annak számít. Szaddám Husszein és a nemzetközi terroristák összeesküvését azóta sem sikerült bizonyítani.

Tony Blair szerint nem a 2003-as kérdéseket kell megismételni. Jogos volt az invázió? Valószínűleg nem. Voltak Iraknak tömegpusztító fegyverei? Valószínűleg nem. Támogatta Szaddám Husszein az al-Kaidát? Valószínűleg nem. Persze utólag már nagyon könnyű okosnak lenni. Tony Blair szerint 2010-ben a most aktuális kérdéseket kell feltenni. Hát nézzük a mérleget. 2003. március 20. – az invázió kezdete – óta Irakban a szövetségesek nagyjából 4700 embert vesztettek, a britek 179-et. Az iraki polgári áldozatok száma százezerre tehető, emellett pedig milliók menekültek el az országból, mert Irak a rendszer összeomlása után élhetetlen hellyé vált számukra. Ezért a rendszerváltásért sokan adták az életüket. Stabilabb ma Irak és a térség, mint hét évvel ezelőtt? Tony Blair szerint igen. Nagyobb biztonságban van ma az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és szövetségeseik? Tony Blair szerint igen. Ezekkel a válaszokkal mindig lehet majd vitatkozni. Tony Blair azt állítja, hogy 2003-ban szentül hitt abban, hogy az invázió szükséges és elkerülhetetlen, Szaddám Husszein megfékezésére nincs más mód és Szaddám Husszeint meg kell fékezni. Most pedig abban is szentül hisz, hogy a világ stabilabb és biztonságosabb a jelenlegi Irakkal a politikai térképen.