Varga Sándor Márton: Lájvízió. A tévériporter

A fiatal tévériporter eleinte apró hírekkel, netán parányi tudósításocskákkal táplálkozik. Amikor eléri a megfelelő testméretet, változtat életmódján, és nagyobb falatokra vadászik

Elnézte a nagy Alfred Brehm, ahogyan a tévériporterek kirajzottak a reggeli nyitóértekezletek után a tévétársaságok kapuin, és fölsóhajtott:
– Ó, be szemet gyönyörködtető is a lazacoknak vonulása!
A tévériporter a televíziócoccusok nemének leginkább elkápráztató fajai közé tartozik.

Származási helyének egyesek az ógörög városállamokat, mások Észak-Amerika keleti partvidékét mondják, de napjainkban már a világ minden táján elő- és megfordul. Példányai korábban csapatostul tűntek föl, ám ma inkább magányos bozótharcosok, miközben egyikük-másikuk – nem tudván elszakadni a korábban megszokott életmódtól – légzési problémákkal küzd.
Ám egy vérbeli tévériporter mindig tud nagy levegőt venni, aztán belevágni.

Nincs a televíziócoccusoknak még egy olyan csoportja, amelynek tagjait annyira nehéz meghatározni, mint a tévériportert!
Súlya lehet harminc kilogramm alatt, de meghaladhatja akár a mázsát is. Magassága 110 és 220 centiméter között mozog, igaz, reá nézvést ez sem kötelező érvényű szabály. Az mindenesetre bizonyos, hogy nem a testmérettől függ, fajon belül ki tekinthető óriásnak.

Testét általában ruha fedi, takaratlan arcán azonban jól kivehető szája, amellyel sztendapot mond, illetve kérdez a riportalanyusoktól. Fogazata, amellyel olykor harap, két sorba – egy föntibe és egy lentibe – rendeződik, bár kora előrehaladtával kihullhat.
A tévériporter időnként kénytelen ragadozóként viselkedni, hogy megszerezze szükséges napi betevőjét, az információt.
Testtartását és színét nemcsak neme és életkora, hanem serdülési időszaka is jócskán befolyásolja.

Akkor kezdődött az egész, amikor a szabadságtérocénban végrehajtották a legnagyobb szabású és legsikeresebb betelepítést. Kitartó munkával és sok nehézség leküzdésével sikerült meghonosítani a néhai rádiós riportert, és kinevelni az új, immár születésétől fogva televíziósat! Ez az eredmény annál csodálatosabb, mivel eleinte minden hasonló kísérlet kudarcot vallott, mert az élővilág akkori királya, a Kádárjánosicus tévéföldjét sóval akarta behinteni. Föl is hagytak volna a próbálkozással, ha néhány szívós halászati felügyelő ki nem tart a végsőkig.

Így vagy úgy, a tévériporter őshazája a Szabadság tér édesvize volt, ahol többet tartózkodott, mint például a Jászai Mari vagy a Kossuth Lajos tér sós vízében, pedig lubickolt abban is.

Volt olyan idő, amikor a tévériporterek kevésnek tűntek: olyankor kerestették őket. Találtatott olyan is, akinek a neve méltatlanul feledésbe merült, de olyan is, akié nem: hogy csak két példával hozakodjunk elő a Dávidmártacustól a Dérijánosusig.

A rablógazdálkodás idején annyi tévériporter vándorolt ki Téténytől Zuglóig, hogy mind a nagyüzemi halászok, mind a sporthorgászok bőséges zsákmányra tettek szert. Az újabb benépesítések, amelyek különböző médiákumi tanodák mesterségesen megtermékenyített ikrákból fölnevelt ivadékait érinti, már kitaposott (értsd: kiúszott) úton vezet sikerre.

A fiatal tévériporter eleinte apró hírekkel, netán parányi tudósításocskákkal táplálkozik. Amikor eléri a megfelelő testméretet, változtat életmódján, és nagyobb falatokra vadászik: az érett tévériporter szívesen fogyaszt portréműsort vagy akár dokumentumfilmet.

Természetvizsgálók megállapították, hogy háborítatlan gyomorral tömne magába pozitív tartalmú híreket is, de a tulajdonosus szemöldökráncolására inkább negatívakkal csillapítja étvágyát, mondván, a nézőid lények is csak olyasmin csámcsognak. Így aztán a tévériporter bevesz mindent, amire csak szert tehet, bár bizonyos hőfokok adott esetben még az ő száját is égetik.

A tévériporter vándorlását régtől fogva tüzetesen tanulmányozzák, de mindmáig csak annyit tekinthetünk bebizonyítottnak, hogy tulajdonságai tartózkodási helye szerint változhatnak: attól függően, hol talál éppen időleges menedéket. Állandó jellemvonásai csak akkor alakulnak ki, ha több nemzedéken át ugyanabban a vízben szigetelődik el, ilyen azonban csak a Kovalikkárolyus meg a Molnármargitus idején fordult elő, ahogyan a Baloghmaricus meg a Vértessysándorus még tanúbizonyságát adhatja.

Úgy képzelhetjük el a tévériportert, hogy reggel messze kirajzik a terepre, estére meg befut az anyaggal.  Egyébként januártól decemberig éjjel-nappal tempózik, néha árral szemben is. Ha kell, a legnagyobb erőkifejtéssel gázol át minden akadályon, ha kell, órákon át rendíthetetlenül várakozik előszobákban vagy országúti falatozókban.

Ritka esetben életével lakol makacsságáért. Ilyenkor halálhírét bemondják a híradókban, a rendező összehoz emlékére egy közepes tempójú leblendét, ám másnap már mást állítanak a helyére. Az örökmozgó tévériporter, nemzetközi megfigyelések szerint, átlagosan rövidebb ideig él, mint a hálóját mindig egy helyben szövő vágópók, de azért mérget erre se vegyünk.
A tévériportereknek, sajnos, meg kell küzdeniük folyamatosan jelentkező vetélytársaikkal: vérük nem egyszer vörösre festi tévéföldje vizeit. Akadhatnak persze közöttük visszavándorolók is, ám egy hányaduk izomzata tönkremegy a kényszerű út alatt.
Sajnos a halászok egyre több olyan tévériportert fognak, akik tele vannak forradásokkal és sebekkel. Hol nézőid lények, hol zsurnaliszticusok, hol meg homo politicusok támadják őket, de néha az derül ki, némelyikük egyenesen önmaga ellensége.