Szerényi Gábor: Incselkedés a nyomdában

OKLEVÉL – Bodó György pajtásnak, a Butaság Verseny 1. helyezettjének

Gratulálok!
Budapest, 1985. január havában
Richárd Judit,
A Közért Újság Szerkesztőségéből.

Ennek fele sem tréfa.
Eszébe jutott az Astoria szállodából Pincnök londiner tanítása: „ha a nő visszanéz, akkor ott érdemes nyomulni.”
 S ha baj lesz?
 Shakespeare-rel felelve: „Feszítsd végsőkig bátorságod íját, s baj nem lesz.” (Igaz, hogy ezt Lady Macbeth mondja, s közismert a folytatás.)

Richárd Judit tehát, ezzel a tréfás, maga rajzolta, oklevéllel folytatja az incselkedést.
 - Kész az anyag? – reccsent rá Wullner szerkesztő.
 - Az anyag gyakorlatilag kész van, csak még kis ezüstkalapácsommal cizellálom a szegélyeit – sütötte el a szokásos poént, oda sem figyelve. Vajon Richárd Judit facér-e, ez itt a kérdés. Lenner Sanyi szerint az a jó, ha férjnél van, mert akkor este sosem ér rá. (Sanyi épp összejött egy „nagytermészetű” rádiós szerkesztőnővel, az sem zavarta, hogy a nő a Hírlapkiadó büfé-híradója szerint úgy nyüvi a fiatal fiúkat, mint mosógép a zoknit. És ahogy versenyt fut az idővel, egyre fiatalabbakat. Sanyi, mint sportsikerről számolt be friss kalandjáról, „tudod, a férje – egy másik rádiós szerkesztő – olyan plüssmackó, nincs is más választása, minthogy megcsalja.”)

A Bálint-féle ivodában persze szerettek túlozni, lódítani a tömegtájékoztatásban megfáradt sajtómunkások. Mintegy lazítva a felelősségteljes, politikailag terhelt munka utáni idők feszültségén. (Vagy már közben is.)

„Na, és akkor az ürge benyitott a Népszabi titkárságára és a cipőosztályt kereste” – mesélte valaki, hogy a bejáratnál posztoló rendészek ébersége dacára egy ember a szomszéd épület helyett ezt hitte a Corvin áruháznak, és sikerült egészen a negyedik emeletig felkóvályognia. Hitték is, meg nem is, de jó volt mulatni azon, hogy a zord őrség, a hatalom mégiscsak kijátszható, mintegy mellesleg is.

Richárd Jutka a Közért újságnál sínylődött. Gyógypedagógusi végzettséggel módosított pályát, egy kicsit rá is játszott, hogy ő egyszerű észjárású teremtés. Fehér csipkegallért hordott szűziesen világoskék és rózsaszín blúzain, de valójában elképesztően logikusan, virtuózan kombinálva gondolkodó, vitriolos humorú fiatal nő volt. Riportjaiban ravasz fordulatokkal cserkészte be a vállalat többnyire egy srófra járó vezetőit, s inkább kényelmetlen volt szolgalelkű főnökének, hogy sorra megszorongatta őket.

A nyomdában találkoztak kéthetente. Olvasták az oldalak levonatait, javították a hibákat. Húztak a szövegből, ha kiderült, hogy mégis hosszabb, - ha rövidebb volt, egy-két sorral még lehetett ügyeskedni, hogy a szedő közéjük rakott egy vékony fémlapot: „durschuszt.”

De voltak tartalékban rövid viccek (ezeken soha senki nem nevetett), rövid hírek, érdekességek a világból, ismertetők a Fáklya és a Szovjetunió című lapokról (ezeknek olvasóiról sem lehetett soha semmit tudni, valószínűleg azért, mert nem léteztek).
 - A pétervári szovjetből szikratávírón most érkezett a jelentés, hogy az elvtársnőt meghívták az Auróra cirkáló fedélzeti kantinjába egy kétszemélyes bőségtálra, - lépett oda az aktuális oldal levonattal az olvasószoba felé vitorlázó Richárd Judithoz egy könnyelmű (ám előtte alaposan mérlegelt) pillanatban.

A lány szemének kópés villanásán látta, hogy nem a semmibe pazarolta ezt az amúgy már eléggé elhasznált humor-paneljét. (Lenner Sanyinak magyarázta: „csak arra kell vigyázni, hogy kétszer ugyanannak ne mondjuk, egymással meg úgysem beszélik meg a célszemélyek a hódítási fortélyokat.”)

- Az elvtárs, látom magas fokú kiképzést kapott – cincogott a lány, felvéve az osztott lapot, - ugye nem az a fajta, aki aztán, mint a fiúk többsége, csak azon töri a fejét, hogy mikor vesse rá magát a gyanútlan lányra, és piff-puff leteperje…

Bodó meghökkent. Az ő megfejtésében az ifjú kollegina épp a vágyairól beszélt virágnyelven. Hát ezért érdemes a sajtóban dolgozni, gondolta, mert akkor az ember megtanul a sorok között olvasni.

Richárd Judit várakozóan pillogott. Láthatóan azt játszotta, hogy ő egy szende, naiv teremtés, és épp ettől tűnt még fondorlatosabbnak.

Bodó csak lesett. Lehetséges ilyen remek humorérzék egy ilyen széplányban?
 A pillanat – úgy érezte akkor – sajtótörténeti jelentőségű.

Szédítően izgalmas, vonzó – és sok-sok elkerülhetetlen hazugságot sugalló. Mind szakmailag, mind emberileg. (És mind állatilag, ahogy Wullner szokta volt mondani.)
 Miközben a háttérben vadul csattogtak a súlyos, ólmos nyomdagépek vasszerkezetei, belátta, hogy az elkerülhetetlen komplikációk ellenében olyan vonzereje van a felsejlő fordulatoknak, hogy semmiképp sem tud róluk lemondani.