Szerényi Gábor: Merni kételkedni

Ahogy átadta a kéziratot – két és fél gépelt oldal terjedelműt -, rögtön érezte, hogy meg fog szégyenülni szépirodalmi kísérletével

Fógel Iván megtért. Zakója zsebében fénymásolt könyvet hordott, amelyre új korszakában sokat hivatkozott. Úgy forgatta a szót, hogy mindig az érzékiség általi bűnbeesésről beszélhessen, láthatóan érezte, hogy ez neki egy szinte teljesíthetetlen próbatétel. „Pszichózis és ihletettség! A közöttük húzódó finom határvonalon keresem az érzékfeletti megismeréshez vezető szellemi utat!” (Mindig volt egy lány a közelében, aki ezt töprengve, vagy csak elszánt némasággal hallgatta.)

Látványosan csürcsölte erősre főzött fekete teáját, noha nemrégiben fejtegette a szobaszeminárium egyik előadója, hogy az ilyen ital által is démonok jutnak a szervezetbe. („Sem túl erős, túl édes, túl hideg, túl meleg – egyáltalán: túlzott ízű és túlzott hőmérsékletű anyagot nem szabadna fogyasztani, mert ezek a sötét erők eszközei a gyarló és esendő ember leigázására.”) Fógel Iván ugyanakkor – párhuzamosan a lakáson zajló, a hatalom által hallgatólagosan megtűrt szellemi „szakköri foglalkozásokkal” – pszichoanalízisbe is járt. Ott pedig arra jött rá, hogy minél felszabadultabban kell élnie. (Ennek egyik megnyilvánulása volt, hogy mindenkori környezetét próbára téve mohón cuppogva, csurgatva, fröccsentve evett, ivott, látványosan leéve önmagát, az asztalt, de a közelében lévőket is. „Ha az amerikai elnök, vagy az orosz főgóré lenne itt, akkor is így ennék” – bizonygatta, hogy senki nem parancsol neki, az illem meg „kispolgári csökevények fojtogató kényszere.”)

- Elhoztam a novellát – mondta zavartan Bodó, - de igaziból még nincs kész.

Nem túlzott. Fógel bíztatására nekiállt és a különböző noteszeibe firkált vázlatokból megpróbált egy úgymond „rendes” írást összeeszkábálni. Egyszerre húzódozott a nála öt évvel idősebb, de annál sokkal „nagymenőbbnek” tűnő Fógel folyton zavarbaejtő modorától, és egyszerre vonzódott is nagyhangúságához. (És ámult hódításain, hogy újabb és újabb nők hódolnak Fógel amúgy nem éppen adoniszi férfi mivoltának.)

Ahogy átadta a kéziratot – két és fél gépelt oldal terjedelműt -, rögtön érezte, hogy meg fog szégyenülni szépirodalmi kísérletével. Szocialista brigádriportok, termékfejlesztési tudósítások, párttaggyűlések beszámolói, vállalati sportversenyek hírei között lopott időket, hogy egy megálmodott ötletét kibontsa, s írjon valami igazán különöset, eredeti fordulatokkal, talányos befejezéssel.
 Fógel hajszolta. „Gyurikám, hol a kézirat?” – kérdezte kísértetiesen hasonló hangsúllyal, mint üzemi lapszerkesztő főnöke, Wullner. Sokszor nem lehetett a szokásos poént elsütni: „az anyag gyakorlatilag kész van, egy kicsit csiszolok még rajta, mégsem adhatok ki a kezemből fércművet!”

Az álom Párizsban játszódott. (Még sosem járt ott, csak vágyakozott oda.) Egy szökőkútnál időzött, egy lány várt rá. Ismerős volt a környék, de felébredve is pontosan tudta, hogy Párizsban volt, a lánnyal valahová mennie kellett volna. Próbálta felidézni, hogy miért tűnt az álomban és felébredve is olyan fontosnak, jelentősnek ez a jelenet. Holott gyakorlatilag nem történt semmi. De a kút kerek kőpereme. Az mintha – mi is? -, mintha a világ („ez talán túlzás”) egy kimozdítható (mije? Szelepe? Titkos kijárata?), vagy átjárója lett volna.

Látott egy filmet és az hatott rá? (Nagyon bele tudta élni magát mozi-élményekbe. Tízéves kisfiúként beleszeretett egy csak vetítővásznon látott színésznőbe, de olyannyira, hogy belázasodott, s szégyenként titkolta, hogy fizikailag fájt neki a reménytelen szerelem, amiről önmagának sem tudott számot adni.)

A franciamánia is stimmelt. A Pif képregényújság indiántörténetei, a kalandfilmek hatása. De az álom – utólag – soványka alapanyagnak látszott. Fógelnek csak mellékesen említette, de lecsapott rá. „Ez az! Ezt írd meg! Menj a benned lévő kép mélyére! Küzdjed ki belőle a rejtett tartalmakat! Tudod! Pszichózis és ihletettség! Ezek mezsgyéjén fürkéssz! Amúgy holnap eljöhetsz hozzám ebédre. Persze hozzál magaddal valamit, amit enni akarsz. Eljön a Knézics Juli, és lehet, hogy elhozza egy barátnőjét, na?”

Mintha nem lett volna elég bonyodalom az életében. De elfogta az izgalom. Fógel egy kianalizált, gátlástalan nőhódító (mégha látványosan hirdeti is mindenkinek, hogy „megtért”, bár lehet, hogy ezzel is csak érdekessé akarja tenni magát.) – ki tudja, mellette még több esély kínálkozhat, hogy…

Mire is? Még egy egyéjszakás kalandra? (Sőt, csak féléjszakásra. Hajnalra Szilvihez kell odaérni. Fél éjszakát még ki lehet magyarázni, például munkásőrök éjszakai járőrszolgálatáról kell írnia riportot, vagy a három műszakos nyersanyag-előkészítő működését mutatja be a lapban. Mégha később nem is jelenik meg ilyen témájú cikk, valahogy már könnyebb elterelni a szót.)

„Egy emberben több lélek is van. Ez egyrészt nagyszerű, másrészt nyugtalanító.” Fógel látványosan fészkelődött foteljében, zavarta, hogy nem ő tart előadást. Bodó jegyzetelt, de rendre azon kapta magát, hogy másutt jár képzelete. Észrevette, hogy hasonlóan rövidítve írja le a hallottakat, címszavakra szorítkozva, mint amikor munkáját, a cikkírást végzi.

„Most esetleg nem mondtok, kérdeztek valamit?” - próbálta az előadó vitára bíztatni a társaságot. „Az nem lehet, hogy csak így bólogassatok arra, hogy elalszunk, kihúzódik az étertest a fizikai testből a géniuszok világába… Szeretném, ha mernétek ellenkezni, kételkedni…”

Szilvi, ha akkor ott lett volna, gondolta Bodó, bátorítás nélkül kérdezett volna. A rajongó hívők nem is szerették, hogy ilyen. („Minek jár ide, ha nem fogadja el ezt a szellemiséget?” – kérdezte egyszer az egyik lány, kit feltétel nélküli hitében sértett minden kétkedés.)

Már megbánta, hogy odaadta Fógelnek a párizsi álom leírását. Csak fölényesen megkritizálja majd. És sajnos joggal. Nem másolattal gépelte, csak egy példány volt belőle, talán jobb is lenne, ha elveszne, gondolta.

Mindegy, másnap mindenképp felmegy hozzá. Visz magával kiflit, sajtot, uborkát, meg egy üveg bort. Ezen már nem lepődött meg. (Egyszer egy étterembe is meghívta ebédre, majd a helyszínen közölte, hogy mindenki fizeti a maga fogyasztását. Ilyen ő, de nem rossz ember, csak szokatlan. És még sokáig fogják a pszichoanalízisben kutatni szorongásait, elfojtásait.)

„Nem érdekel a barátnője barátnője” – határozta el magában, hogy a következő pillanatban már arra gondoljon, hogy ez nem így van. Az íráshoz tapasztalatok kellenek. Kudarc és keserves kínlódás is. (Ezt gyorsan beírta füzetébe.)

Aztán az jutott eszébe, hogy milyen reménytelen vállalkozás az álmot folytatni. Ébren még csak kiókumlál valamilyen folytatást, feltárást, de bármennyit alszik, csekély az esély, hogy ugyanott – Párizsban, a szökőkútnál, azzal a lánnyal – folytassa torzóban maradt töredéket.

„Nem a dolgok egymás mellé rakosgatása a bizonyítás” – hallotta az előadó hangját, - „hanem egyfajta belső szemlélődés: óvatos fürkészés.”

Már nem jegyzetelt. Mintha önkéntelenül megfogadott volna egy kimondatlan intelmet, s nem fogalmakba kapaszkodott. Rajzolgatott a füzetébe, s közben ültében majdnem elaludt.