Varga Sándor Márton: Lájvízió 277 - A rendész

"A rendész valószínűleg az ősi televíziócoccusokkal együtt, a médiákumi népvándorlás idején érkezett a Szabadság térre"

Valaha nem biztonsági őr, hanem rendész vigyázott a rendre, akit a nagy „Brehm” pásztorkutyafajtának tekintett, mint a komondort.
Tette, amíg tehette.

Az elnevezés eredetére több magyarázat született. Nyelvelméletekben már a 20. század derekán fölbukkant, hogy közönséges összetett szóról van szó: a „rend” és az „ész” összevonása olyasmi tartalmat volt hivatott kifejezni, miszerint valaki „okosan ügyel a szabályok betartására”. Más etimológusok azonban az ősi „böröcz” szóból eredeztetik az alábbi nyelvfejlődési vonalon: böröcz – börécz – börész – böndész – bendész – rendész.
Saját körein belül több alfajtáját különböztetjük meg: lehetett belépő-ellenőrző rendész, statisztaterelő és vendégkísérő rendész, forgatásihelyszín-felvigyázó rendész, segítőkész rendész, ellenszenves rendész, de akár potenciális ostromrendész is.

Summa summarum, a rendész az őrkutyák közé tartozott, ám szoros rokonságban állt a vadászkutyákkal és az ölebekkel. Egyrészt általában jó szimattal csípte fülön az illetéktelen behatolót, másrészt viszont mai eszünkkel föl se tudjuk tételezni visszamenőleg senkiről, hogy adott esetben megcirókamarókáljon egy rövidre nyírt hajú, kigyúrt, tetkós biztonsági őrt, ahogyan valaha naponta fordultak elő ilyen tumultuózus jelenetek rendészeti viszonylatban.

A rendész valószínűleg az ősi televíziócoccusokkal együtt, a médiákumi népvándorlás idején érkezett a Szabadság térre. Nem kizárt, hogy filmcoccusok hurcoltak be néhány nagy sarzsijú pásztorrendészt valamikor a múlt század közepén.

Rendészelméleti szakértők szerint a rendész a rendőr domesztikációjával (háziasításával) jött létre: fültanúk állítása szerint rendészek egymás között rendfokozatukon szólították egymást. Ugyanakkor a televíziócoccusok egyetlen olyan csoportjává váltak, amely latin nevében megkapta a „familiaris” (Rendészis szabadságtérus familiaris), azaz a „családhoz tartozó” jelzőt!
A háziasítás kezdetének időpontját viták övezik, de általában a távoli1954-1957 környékére teszik. A legkorábban háziasított rendőr kilétére nézvést nem áll rendelkezésre tudományosan értékelhető adat, más leletek viszont bukkantak elő jelen korunk tévéföldi ásatásain: például egy megkövesült lábszárcsont a hetvenes évek végéről, amikor egy rendész hosszú időn át nem tudta kiszedetni magát az ügyeleti beosztásból, mert Kádár Jánost várták a piros szőnyegre, de nem lehetett pontosan tudni, mikor toppan be.

A rendész származástanilag nem arra volt kitalálva, hogy mindenféle fölösnek tűnő tortúrával macerálja a médiákumba érkező lényeket, hanem azért, hogy segítsen őrizni a hely nyugalmát! Ezt bizonyítja egy szabadságtérkutató szíves szóbeli közlése, miszerint a rendész eredeti feladata a nyáj megvédése volt a ragadozóktól és a tolvajoktól, hiszen a legfontosabb vagyontárgynak akkoriban a műsorkészítésnek nevezett szellemi kapacitás számított.

A lelki békét egy idő után a rendész sem tudta garantálni.
A rendészeket közös külső és belső jellemzők kötötték össze, ám a fajtasztenderd némelyike negatívan hatott egészségükre. Ezeket rizikófaktornak szokás nevezni –: ilyen volt a krónikus lúdtalp (ld. lúd és komondor kereszteződése – a szerk. megj.), amely hosszan tartó ácsorgások következtében alakult ki. Más külső jellemzők utólag egyenesen genetikai rendellenességként foghatók föl, például a szúrós tekintet.

Mégis a külleme tette a rendészt impozánssá! Kialakulásában valószínűleg szerepe volt élettere szélsőséges éghajlatának: nyáron tűző napsugárzás, télen metsző hideg, továbbá télen-nyáron huzat edzette őt sziklaszilárddá. Általában nem is kívánkozott saját otthonba, csak egy helyre, ahová a viszontagságok elől visszahúzódhatott. 

Mozgása kimért volt és elegáns. Aki látott teljes díszében pompázó rendészt, nehezen tudott szabadulni a látvány varázsától.
Egy rendész sosem állt elő nagy igényekkel: ha kijutott neki gazdája szeretetéből, jól érezte magát. A számára értelmetlen parancsokat persze egyszerűen elengedte a füle mellett. Tartózkodó volt, disztingvált, de elvárta, hogy tiszteljék szuverén egyéniségét. Kimondottan televíziócoccuscentrikussá fejlődött, szeretetét a családtagokra és a közeli barátokra is kiterjesztette. Ez korántsem jelentette persze azt, hogy a rendész bármikor is macskaszerűen hízelgő természet lett volna!

A porta őrzése viszont annyira a vérébe ivódott, hogy tanítani sem kellett rá. Ébersége egy pillanatra sem lankadt, még éjszaka is őrjáratozott. Közismert, hogy amikor még a Sándoristvánicus volt kora egyik legnagyobb médiasztárja, a rendész minden reggel messziről köszöntötte: „Jó reggelt, Sándor elvtárs, láthatnám a belépőjét?”

Mindevvel együtt egyesek szerint a rendész mellett be lehetett menni tévéföldjére, de onnét kijönni nem.
Minden pozitívuma dacára néhányakban kialakulhatott allergia vele szemben. Rendészfóbiának nevezzük azt a kóros félelmet, amely rendészekkel szemben termelődött ki ostoba rendetlenekben.
A kilencvenes évek második felétől a rendészpopuláció ugyanúgy nagy veszteségeket szenvedett el, mint más televíziócoccus csoportosulások, mígnem a rendész kihalt. Csak néhány szívós egyede volt képes biztonsági őrré mutálódni, de a világból talán nem tűntek el a fajta ősi jó tulajdonságai: a hűség, a méltóságteljesség és a karakánság