Szerényi Gábor: Záporozó szidalmak, mint jóleső dögönyözés

Ez pogrom, ezt nem teheted – mondta Rück Tamás az ablaknál állva. Zavartan hallgatta. Úgy gondolta, túlzott a szóhasználata, de elevenébe talált. Épp meg akart lógni a szerkesztőségből, már ki is találta mit füllent, hogy elinaljon a gyárból. A sakkszakkör összejövetelére már nem akart odamenni.

Na, éppen ez az, amiért itt tart ez az ország – folytatta Rück, - nem tartják meg az ígéreteket, a megbeszélt időpontok nem számítanak. Most ne mondd azt, hogy ez nem fontos ügy! Ha megígérted, menj oda, vagy hívd fel őket, hogy nem tudsz menni, de ne legyél olyan, mint a többi borzalmas megbízhatatlan.
 Bodó magába roskadtan hallgatta, hogy az általa bámulva tisztelt, amúgy imponálóan vagány és lezser újságíró kolléga kifejti álláspontját. Elmondta, hogy az Egyesült Államokban, ahová egyszer már majdnem végleg megszökött, ismeretlen senkiként is megtapasztalhatta, hogyha egyszer megígérik, hogy felhívják, akkor azt be is tartják. „Itt pedig – folytatta tényfeltáróan, - a hivatalnok, a pincér, a taxis, a bolti eladó, az ügyintéző „szívességet tesz”. 
 - Amikor bemegyek egy hivatalba, mintha magánlaksértést követnék el, az adminisztrátor vérig van sértve, hogy őneki milyen méltatlan helyzetben kell lennie, s én puszta létemmel erre az igazságtalanságra emlékeztetem.
 - Amerikában a műmosolyok nem zavartak? – próbált ellenkezni Bodó.
 - Tudom, hogy az csak olyan betanult udvariasság – felelte Rück, - de legalább eljátsszák, s végül mégiscsak jobb ennél a visszafojtott hisztériánál, ami aztán rendre kitör a frusztrált emberekből.

Tehát el fog késni – vetett számot az idővel, amit megint szűken tervezett. Egy valószínűleg teljesen fölösleges – de legalább titkos – randevú miatt komplikálta meg ezt a napját. Szó nélkül lelépni most már nem lehetett, viszont hogy odamegy mégis, személyesen lemondva, más időpontra áttéve a sakkszakköri riportot, így nagy esélye volt, hogy a lányt is elszalasztja. (Telefonja nincs, üzenni sem tud neki. Lehet, hogy így jobb, lehet, hogy így a helyesebb? Nem katyvaszolja tovább magánéleti zűrzavarait, amelyekre mintha mániákusan szüksége lenne…)

Egy hete sem volt, hogy megint lebukott egy ócska hazugsággal Szilvi előtt. („De miért mondtad, hogy biciklizni voltál egy barátoddal, amikor igazából moziban voltál, s akkor is tagadtad, amikor kiesett a zsebedből a mozijegy? Tudod, hogy a hazugság jobban fáj, mintha bevallanád, hogy megcsaltál!”)

Az antropozófiai szakkörben is – mintha csak összehangolták volna! – épp feljegyezte, hogy „A hazugság roncsolja a gégefőt”, s ezen kívül mentálhigiénésen is szennyez. Nem számítva – fejtegette tovább önmagának, - hogy annyira megkomplikálja az életét, hogy szükségszerűen belebonyolódik, eltéveszti, hogy melyik nőnek mit mondott, s végül szánalmasan elbukik a sajátmaga szőtt kusza hálóban.
 - Fussál neki még egyszer – villant Szilvi szeme elbűvölő szigorúsággal, - mély levegő, lendület, gyerünk!
 

Csak hebegett. „Tudod, hogy állandó időzavarban vagyok, lelassultam, állandóan összesűrűsödnek a restanciáim, a szerkesztőségben összecsapnak a fejem fölött a hullámok…”
 - Hogyne lennél állandó időzavarban, amikor állandóan különböző nőket szédítesz, mindenkinek azt mondod, amit hallani szeretne, nem nyugszol, amíg meg nem szeretteted magad, persze álságosan, hazugságokkal!
 

Jólestek neki a záporozó szidalmak, mint egy dögönyözés. S lopva leste a lány gyönyörű, indulatos szemét. Magában fogadkozott is. Rendes lesz, nem csal, nem hazudik. Ha megígér valamit, akkor azt be is tartja. Elmegy a sakkszakkör összejövetelére, hiába unja már előre, elbeszélget velük, pontosan megírja tudósítását, nem irodalmiaskodik, elég, ha precíz, lényegretörő, teljesen fölösleges cifrázni. Ezeket gondolta, erre szánta magát. (Holott azt is sejtette, amit Rück Tamás mondott neki: „Most úgy gondolod, hogy majd rendes leszel, elmosogatsz, leviszed a szemetet, de aztán elfáradsz benne, visszacsúszol.”)

Mi a dolga még aznapra, ezen tűnődött.
 

Ott voltak a feldolgozásra váró régi levelek, újságok. Ezekből egyfajta korkép pasziánszát kirakni. Ez is tervei között szerepelt.
 „Tisztelt Uram! Felkérem, hogy Magdikával szemben eddig tanúsított magatartását a legsürgősebben változtassa meg, ne szólítgassa meg, ha szembetalálkoznak abból a szerencsétlen véletlenből, hogy egy épületben kénytelen lakni Magdi Önnel. Egyszer és mindenkorra hagyja abba ezeket a molesztálásokat, mert egyelőre még ilyen finoman kívánom rendezni a kérdést, de eredménytelenség esetén tudok máskép is intézkedni. (Magdi megbízása nélkül írom e sorokat, de mindkettőjük érdekében.)”
 

Az aláírás nélküli levelet egy dossziéban találta, amiben egyébként 1952-ből való műszaki feljegyzések voltak. Másolat, címzéssel ugyan, de ennél többet nem tudott a szereplőkről, noha ennyi is töredékesen, de érzékletesen megmutatott egy szokványos, féltékenységgel áthatott élethelyzetet, kapcsolatot.
 Vajon mi lett a szereplőkkel? Akárhány lehetséges verziót képzelt el, mindegyik csak azzal tüntetett, hogy a benne lévő személyek sablonos keretek között sablonos történeteket játszottak el.
 

Az is eszébe jutott, vajon ő, aki annyira szerette önmagát különlegesnek látni, vajon tényleg olyan eredeti fordulatokat teremt és él meg, mint ahogy próbálta megírni önmagának?
 

Nem, önbecsapás nélkül be kell látnia, hogy semmi oka fölényesnek lennie, épp olyan klisészerű fordulatokkal manőverez életében, mint a többiek. Ez eléggé lehangolta. Azzal vigasztalta magát, hogyha már legalább látja, tudja, hogy ez így van, mintha lenne esélye, hogy mégiscsak fölé kerekedjen nyomasztó realitásainak.