Híradó - Több mint internet!

Szabadság tér > Ráday Mihály 

Néhány szó a Szépművészeti Múzeum tervezett bővítéséről

A Hősök terét gyakorlatilag három jelentős építészeti együttes határolja. Ezek közül a Műcsarnok (az egyetlen budapesti épület, ami valóban elkészült az eredetileg 1895-re tervezett millenniumi ünnepségre) a kisebb, s közelebb áll a tér szegélyéhez, mint a sokkal nagyobb, 1906-ra megépült Szépművészeti Múzeum. Ennek a tömege - hátrább elhelyezve - hagy egy kis helyet önmaga és a tér széle között, s így tulajdonképpen nem zavaró a két ház méretkülönbsége, s a tér így kialakult aszimmetriája. A Millenniumi emlékmű csak 1929-re készült el teljesen, s az időközben leváltott, cserélt szobrok, domborművek közül még néhány az ’50-es évek közepén is készült a kollonádra. Maga a hivatalos koszorúzások helyszíne, a hősök – mai - emlékköve csak 1956-ban került az ugyanott megépített korábbi változatok helyére.

Az ezredévi kiállítás idején még a millenniumi emlékmű helyén állt a nagy fogadó épület, a díszkapu, s előtte az artézi kút építménye, melyet a tér átalakításakor szétszedtek, majd összeraktak, s újjáépítettek a Széchenyi hegyen, ahol ma is áll.

A tér mai arculata csak az 1938-as eucharisztikus kongresszusra készült el, addig inkább parknak volt nevezhető, nem térnek, melyben még szökőkút is kapott helyet. A világháború után leaszfaltozták, s csak 1981-ben állították helyre a meander szalagos mintázatot, úgy, ahogy ma is látható.

Még talán ide tartozik az is, hogy a Városliget szélesebb volt a Műcsarnok mellett és mögött, a megcsonkítására akkor került sor, amikor az Aréna út (Sztálin út, Dózsa György út/Felvonulási út, s most ’56-osok tere) útteste mellett egy tekintélyes részét lebetonozták, lekövezték, hogy az április 4-i díszszemlékre, május elsejei felvonulásokra (s – állítólag – repülőgépek landolására is) alkalmassá váljon.

Tehát a Hősök tere arculata, az, ahogyan ma ismerjük, tulajdonképpen nem is nagyon régi, de az egyik legismertebb, legmegbecsültebb, s egyben turisztikailag is leglátogatottabb pontja Budapestnek. Ehhez nyilvánvalóan hozzájárul az is, hogy itt koszorúz minden Magyarországra érkező állam- és kormányfő, s egyben nagy országos ünnepségek színhelye is. Nem véletlenül tartották itt a legnagyobb tömegeket vonzó demonstrációkat – a tér egyes elemeinek ideiglenes letakarásával is olykor – a Tanácsköztársaság alatt, az Eucharisztikus Kongresszus alkalmával, 1957. május 1-én, a Kádár-kor kezdetén, és harminckét évvel később, vagyis a Kádár-kor végén, Nagy Imre temetésekor is, s ez a tér volt a romániai falurombolás elleni tömegtüntetés végpontja is.

Egyszer, még a rendszerváltás utáni években már fölmerült, hogy parkolót kellene a teljes tér alá építeni, hogy a múzeumok, a korcsolyapálya, a Széchenyi gyógyfürdő, s az egész Városliget autós megközelítését lehetővé tegye, talán még egy-két vendéglátóhely, ajándéktárgybolt is helyet kaphatna a tér alatt, s létrejöhet a tér mindkét múzeumának egyidejű bővítése, s összekötése egy kulturális alul/átjáró utcán. Kialakítható lenne még egy néhány m²-nyi szoba azoknak a katonáknak a számára is, akik díszőrséget állnak az ismeretlen katona/magyar hősök emlékműve mellett, ami a pihenőhelyük lenne, s ahonnan lebonyolítható egy elegáns őrségváltás a megfelelő koreográfia szerint. A sorok írója azon kevesek között volt, akik ezt ajánlották, pártolták, míg a Fővárosi Önkormányzatban a többség a tér megszentségtelenítéséről beszélt. Pedig a felszínen a tér látványa változatlan maradt volna.

Most a Szépművészeti Múzeum föld alatti bővítését tervezik. Nincs is ezzel gond, csak azzal, ahogyan. Az elkészült tervek szerint az épületbe vezető díszlépcsőt határoló kerítés elé  - a mélybe nappali fényt engedő - üvegből készül járófelület, s épül elöl egy üvegszekrény a mozgássérültek liftje számára, mely a térszint alatt kialakítandó központi elosztó térbe visz. Talán a legnagyobb változás az, hogy felsliccelik a díszlépcsőt, s abban egy lefelé, a föld alatti térbe vezető (ellen irányú) lépcsőt építenek. Most is van lift a mozgásukban korlátozottak számára az épület jobb oldalán, eltakarva, szerényen. Semmi akadálya annak, hogy ugyanott, ugyanaz – átépítve - egy szinttel mélyebbre vigyen. Lehet üveglapokon járni végül is, ilyen is volt már, bár általában inkább épületek belsejében alkalmazzák ezt a látványelemet. De a díszlépcső szétszedése túl nagy változtatásnak ígérkezik.
Szokás a megszokott építészeti arculat megváltoztatásának tervezése kapcsán külföldi példákra hivatkozni, azokat használni az itthoni elképzelések igazolásához.

A Potzdamer platz kortárs épületcsoportja egy lebombázott városrészben épült meg Berlinben. A Reichstag látványos új kupolája egy leégett épület romjának kiegészítéseként épült meg – szinte a műemlékes Velencei Charta szó szerinti értelmezésével -, s nem egy meglévő, működő épület átalakításával. A National Gallery udvarának – egyébként pompás - lefedése semmit sem változtatott meg a londoni épület külső, városképi megjelenésén. A Louvre udvarán megjelenő – gyakorta hivatkozási alapul szolgáló – üvegpiramisok bántatlanul hagyták a volt királyi palotát a francia fővárosban. Bécsben az új – építészetileg is érdekes - múzeumok egy megőrzött épületegyüttes udvarán valósultak meg! Nyilván sorolhatók még hasonló példák, s az ellenkező tendenciára is talál egy-egy esetet, aki akar.

Egy biztos: sehol sem szedték szét a klasszicizáló, timpanonos, oszlopsoros, elegáns, múzeumi célra megépült házak homlokzatához, főkapujához vezető díszlépcsőt! Ezeken éppúgy üldögél hazai diák és külföldi turista a Trafalgar téren Londonban, vagy New Yorkban a Metropolitan előtt, s a példákat itt is sorolhatnánk tovább. A Hősök tere két múzeumépületének díszlépcsője ugyanezt a példát követi, s ráadásul ezek éppen olyan fontos hely részei, mint a Nelson oszlop mögötti Londonban, vagy a Viktor Emánuel emlékmű lépcsőzete Rómában. Tessék csak hasonló példákat találni Oroszországban, vagy az Egyesült Államokban: nem lesz nehéz! A római Spanyol lépcső is hasonló attraktivitás – végül is. A tetejére lifttel is fel lehet jutni, de oldalról, s nem a lépcsőt szétverve.

Semmi akadálya a föld alatti bővítésnek, megtörtént ez már másutt is, de nem a homlokzat fő nézetének szétverésével/átalakításával. Egészen elfogadhatatlan az, hogy a látogató a főkapuhoz vezető díszlépcsős útba vágott „pince-lejáraton” ereszkedjék le a mélybe, majd onnan jusson föl a múzeumba, míg a díszkapu majd csak bezárt, reprezentatív látvány marad. Nincs akadálya annak, hogy – meghagyva az elegáns „vonulós” eredetit - új bejáratot (és mozgássérült liftet) is építsenek a Szépművészeti Múzeum számára, de ne a főhomlokzat kárára. Van hely mind a két oldalhomlokzat mellett elég!

(Ráadásul mindig bujkál az emberben az a kisördög, aki megkérdezi: ha ennyire könnyen bánnak a mai építészek az elődeik munkájával, mit fognak tenni az újabb nemzedékek az övéikkel, azokkal az épületekkel, amikre a maiak büszkék?)
Még talán érdemes emlékeztetni a székesfehérvári Nemzeti Emlékhely évtizedek óta tartó kálváriájára, a megvalósult építmény visszabontására és az újabb és újabb tervekre. Meg arra is, hogy a Hősök tere közvetlen közelében már követtek el helyrehozhatatlan hibát! Mégpedig akkor, amikor a millenniumi földalatti vonalának meghosszabbításakor megspórolták a vasúti pálya egy méterrel mélyebbre süllyesztését, s kettévágták a városligeti tó medrét …

Tehát lehet a Hősök tere évtizedek óta megszokott látványán változtatni, de csak ugyanolyan – az egész térben gondolkodó, tervező – módon, ahogy ez a 19. század végén, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa mindenre kiterjedő gondossága idején megtörtént korábban. A tér egyik felét megváltoztatni nem csak értelmetlen, de - az egész fővárosban gondolkodó ember számára - helytelen is. Az egész tér funkcióinak, Budapest és Magyarország történetében, mai életében betöltött szerepének, jellegzetes arculatának együttes átgondolása után lenne ésszerű csak. Ez akkor is így van, illetve így lenne helyes, ha a Hősök tere megszokott látványa nem évezredek, vagy évszázadok, csak évtizedek óta a miénk így, ahogy ma – még – megbecsüljük.